Hogy fogjuk ezt valaha is megértetni velük?

A párommal kb 1 éve költöztünk el a szülővárosunkból, 3 órányira lakunk onnan. Gyakran járunk haza, havi 2-3x, elsősorban az otthon hagyott háziállataink és a barátaink miatt, no meg én magam imádok a kertben tevékenykedni, míg az új helyen egy garzonlakásban tengődünk egész héten. Jól esik kicsit kikapcsolódni, távol a nagyvárostól. Az én szüleim meg is értik, hogy nem volt sosem olyan szoros a kapcsolatunk és valójában nem miattuk járunk haza, néha szerveznek közös programokat, de ennyi, nem erőltetnek ránk semmit (hozzáteszem, náluk vagyunk hazajövetelkor, de keveset beszélünk).

A párom szülei viszont nagyon akaratosak és megsértődnek egyszerre mindenen. Velük még annyira sem volt jó sosem a kapcsolat, mint az én szüleimmel, a kapcsolatunk elejétől fogva nem szívleljük egymást. Engem nagyon szigorúan neveltek, pont ezért most, felnőttként nem bírom elviselni, ha valaki beleokoskodik vagy beleszól a döntéseimbe, élvezem, hogy végre nem mások alakítják az életem, hanem én magam. A párom szülei viszont ennek a határait már sorozatosan átlépik, nekem sok, amit csinálnak. Elsőként elkezdtek már az elején beleszólni, miért járunk annyit haza. Én akkor finoman közöltem velük, hogy ez nem rájuk tartozik, a mi döntésünk. Viszont nem értették ezt meg, azóta is folytatják, már az egész nagy családot körbehintették azzal, hogy mi "elkocsikázzuk a fizetésünket" meg hasonlók, ami nagyon rosszul esett. Aztán jött a következő, hogy a párom anyja nem tud aludni, ha mi ennyit úton vagyunk, mert attól fél, hogy nem érünk haza egyszer. Régen is sokat autóztunk, a munkahelyünk akkor 60 km-re volt (most egy köpésre van), de sosem játszotta ezt, akkor sosem aggódott a napi 2 óra bejárás miatt, hogy mi lesz velünk, ezt most kezdte. Aztán még az elején szintén rákezdték azt, hogy miért járunk későn vissza a városba. Ha azt mondjuk, hogy 6-kor indulunk, beugrunk még útközben hozzájuk, de csak fél 7-kor indulunk el, beszólogatnak, számon kérnek, hogy mit csináltunk abban a fél órában, és a szemünkre hányják, milyen felelőtlenek vagyunk, amiért este vezetünk, így az anyja még inkább nem fog tudni aludni. Az én szüleimnek is csak erről tudnak beszélni, a párom rokonai is már csak ezt hajtják, hogy "aki ennyit elkocsikázik..." meg "nem lehet ám ennyit utazni". Régen havi 2500 km-t mentünk, most jó, ha 1500-at megyünk, hirtelen mégis ez lett a probléma mindenkinek. Elegem van már abból, hogy ezzel traktálnak minden áldott héten, ha beszélünk, már többször letagadtuk inkább a párom családja előtt, hogy hazamennénk, de ez sem megoldás. Az én szüleim próbálják meggyőzni a párom szüleit arról, hogy felnőttek vagyunk, el tudjuk dönteni, mit akarunk meg hogy el kell engedni a gyerek kezét (párom már 30 éves), de egyik fülükön be, a másikon ki. Aztán ha nem megyünk hozzájuk be egyik hazalátogatáskor, mert elegünk van már az okoskodásból meg a beleszólásból, akkor vérig vannak sértődve. Sőt elvárják, hogy minden egyes hazalátogatott hétvégén fél napokat ott üljünk és ezeket hallgassuk (ha csak 2 órára ugrunk be, akkor is már egyből sértődnek meg beszólogatnak). Nem értik meg, hogy nem családlátogatásra megyünk, régen sem jártunk hozzájuk hetente-kéthetente, most pláne nem fogunk. Nagyon kezdenek mindenbe belefolyni, egyre jobban bele akarnak szólni mindenbe, házat akarunk venni, abba is, ha szóba jön a gyerek téma, abba is (két gyereket akarunk, ezért 3 szobában gondolkozunk, ezt fájlalják, szerintük elég a 2 is)... aztán jogi okokból (hosszú lenne), de bejegyeztettük magunkat élettársaknak, arra is csak egy gúnyos válasz volt: ennyi erővel akkor kisfiam, fogadj még örökbe pár árvát is, aztán kész leszel. Elegem van abból, hogy nem lehet bűntudat meg számonkérés nélkül hazalátogatni, annyira szeretnénk kiélvezni a jó időt vidéken, de nem lehet a párom családja miatt, mert állandóan beszólogatnak meg kritizálnak. Ti mit gondoltok erről? Hogy lehetne lecsitítani a kedélyeket? Mikor és hogyan fogják végre megérteni, hogy mi döntjük el, hogy élünk és mikor mit csinálunk?