Hagynátok, hogy a férjetek áthordja anyósékhoz a 8 hónapos babátokat, miután ő nagyon csúnyán bánt veletek?

Na még hozzátenném azt is, hogy most engem és a családom hibáztatják, hogy miattunk alakult ki ez a helyzet, csak hogy a faluban senki nem hisz nekik, mert ismerik őket és hát senkivel sincsenek jóban (még a saját rokonságukkal sem).

Na meg történt Húsvét vasárnak, hogy a férjem kikészítette magának az öltönyt (amit korábban mindig én készítettem ki neki, és még azt se tudta, hogy hol van, de megkereste). Kérdeztem hova készül, mondja, hogy megy a családjával a templomba. Na úgy, de úgy betört a fejem. Mondtam neki, ha ő a családjával megy, akkor a fia és én kik vagyunk neki?! Mindemellett nagyon jól tudta, hogy az idén azért nem készülünk a templomba, mert ő nem áll az én anyámhoz, én meg hogy álljak a szüleihez, amikor még köszönni sem köszönnek nekem. Így nem akartam a csudát, nem mentünk.

És ő azért akart menni, mert az anyja felhívta, hogy a családjával van a helye a templomban.

Végül nem ment. De annyira irányítja az anyja, hogy az eszméletlen, és minden szavára hallgat.

Nem veszi észre, hogy nem csak az én életem keseríti meg, hanem a fiáét is tönkreteszi. Mert ha ez így megy, biztos nem maradunk együtt. Már alig beszélünk.

Novemberben történt a veszekedés, azaz, hogy anyósom átjött és elhordta a családomat mindennek. Azóta ők nem köszönnek nekem, még akkor sem, ha kétszer köszönök rájuk. A férjem persze rendszeresen áthordja a gyereket (már 13 hónapos) vasárnaponként. Én meg az én szüleimhez viszem a kicsit, de majdnem minden nap egy órácskára. És hát a férjemnek ez nem igazán tetszik, hogy az én szüleim minden nap láthatják a gyereket, meg minden nap megyünk oda. De nem értem mit vár, hogy átvigyem az ő szüleihez, és várjak kint a kapu előtt, amíg ők unokáznak, mert hozzám egy szót se szólnak, meg utálnak. Na meg a férjem minden nap bemegy a szüleihez, én meg nem mehetek az enyémekhez, de ők se jöhetnek ide, mert kitiltották őket. Egyébként is, ha szeretnék ezt a gyereket, akkor azon lennének, hogy rendeződjenek a dolgok köztünk, hogy minél többet láthassák, de az hogy ők nem köszönnek vissza, meg egyáltalán soha, az csak azt bizonyítja, hogy leszarják az unokájukat.

A másik meg, hogy házat akarunk venni (vagy csak én?!), de én mondtam, hogy csak úgy megyek bele, ha ketten vesszük, és a kettőnk nevére íratjuk, ahova nyugodtan jöhetnek a testvéreim és a szüleim. De ebbe nem akar belemenni a férjem (azaz a szülei nem engedik neki). Mert ugye most még mindig abban a házban lakunk, amit a férjemnek építettek a szülei (2 háznyira anyósoméktól), de igazából még falat se festethettünk amikor beköltöztünk ide.

Már számtalan házat megnéztünk, aminek a felébe én tuti beköltöztem volna, de a férjemnek egyik se tetszik. Szerintem ő arra vár, hogy rendeződnek a dolgok, és maradunk itt. De én akkor se maradnék már ebben a házban. Utálok itt lakni, az udvarra se merek kimenni úgy, hogy ne nézzek szét, hogy anyósom nem lófrál e itt, mert hát rendszeresen itt lézeng.

Ha nem lenne a gyerek, tuti elválnék, elegem van már ezekből az emberekből.

Az én családomat mindenki szereti és tiszteletben tartja itt a faluban. A férjem családja, meg mindenkivel haragban van, még a saját rokonságával is.