A szülők, vagy mi nem tudjuk, hogy hol a határ?

Harmincas éveinkban járó házaspár vagyunk, egy konkrét esetről érdekelne a véleményetek, ami férjem szüleivel kapcsolatos. Tudom, hogy az előzmények és az ő kapcsolatrendszerük is fontos lenne a helyzet megítéléséhez, de ezt kifejteni most hosszú lenne. Ami fontos, hogy a férjem nem vált le a szüleitől a velem való kapcsolatáig, nem mondott nekik soha nemet, szerintem nem tisztelték a határait, mindent elvégeztek helyette, gyerek státuszban volt.

Tizen' éve ismertük egymást, barátok voltunk, amikor összejöttünk. Ő költözött hozzám, nekem önálló életem volt és gyermekeim az előző házasságomból. Vállaltunk közösen is babát, de sajnos kétszer elvetéltem, majd várandós lettem a kislányunkkal, aki egészségben Megszületett, hála Istennek! Nem volt egyszerű a terhesség, vérzések léptek fel, feküdnöm kellett az előzmények miatt is és terhességi cukorbeteg lettem. Ezekből a dolgokból csak annyit adtunk tudtára a családnak, amennyit muszáj volt, a helyzet súlyosságával nem teljesen voltak tisztában, ez tény. Volt, hogy napi háromszor rohantunk orvoshoz, ultrahangra azon aggódva, hogy él e még a babánk, lelkileg is nagyon megterhelő időszak volt.

Sajnos más problémák is adódtak, miközben én "feküdtem" és a férjem látta el a háztartást, gyerekeket és engem, kifogyott a kutunkból a víz. Mivel más megoldást nem találtunk, kb 2 hónapig nem volt vizünk, amikor történt ez az eset. A férjem családja még nem járt nálunk addig, mert először felújítás volt, aztán meg nem találtunk mindenkinek megfelelő időpontot, de apósom főleg, elég erőszakosan kérdezgette, h mikor jöhetnek, meg felhívta a férjemet, hogy akkor ők most arra gondoltak, hogy kijönnének, egy óra múlva hozzánk, de a férjem hárított, mert nem volt alkalmas. (ezeket egyébként csak utólag mesélte) A lényeg, hogy ezekben a víznélküli napokban egyszer csak felhívta, hogy itt van az utcánkban és be akar jönni. Már nem szólt előre, nem kérdezett, mert akkor elutasítjuk és ő már annyira kíváncsi.

Na most azt el lehet képzelni, hogy milyen szép rend van ott, ahol egy férfi takarít hónapok óta, ráadásul két hónapja nincs víz (természetesen mosakodáshoz és muszáj dolgokhoz hozott a közeli artézi kútról, de hát a felmosás az luxusnak számított pl.). Ők ráadásul pedánsak, de senkit nem fogadtunk volna így és akkor szívesen, főleg nem apósomat első látogatáskor. Férjem megmondta neki, hogy nem alkalmas és ne jöjjön máskor sem, ha nincs leegyeztetve, nálunk ez a szokás.

Mi azt gondoljuk, hogy ha nem hívnak meg, nem tolakszunk senkihez. Ha elutasítanak nem megyünk, csak úgy oda dafke. De ha beállítanánk valahova hívatlanul, ami nem fordulhat elő egyébként, akkor is megértenénk, ha nem alkalmas.

Férjem még azt is gondolta, ha most beengedi, akkor rendszeressé válnak az ilyen látogatások és sértette az önérzetét, hogy Ennyire nem tartják tiszteletben a határait, kéréseit és az én otthonomat, szokásaimat sem.

Persze megsértettük őket (!) és állításuk szerint mindenki, akiknek elmesélték nekik adott igazat, hogy ez bunkóság volt a részünkről. Ha én elmesélném valakinek az oldalamat (ami őket cseppet sem hatja meg), akkor természetesen nekünk ad igazat. Ezért érdekel idegenek véleménye, hogy ti hogyan látjátok ezt az esetet.