Miért az "engedd el a füled mellett" az elfogadott "taktika" a beleszólós, okoskodós anyósnál?

Két típusú anyós van. Akivel lehet beszélni és akivel nem. Idővel rájössz, hogy akivel nem lehet beszélni, azzal felesleges is erőlködni.

Ettől még nem gázol bele az ember lelkébe, pont az a lényeg, hogy nem szabad vele foglalkozni. Ő mondja a magáét, az ember bólogat, hát persze anyuka, aztán jól elfelejti, amit mondott.

Nálunk csodás a helyzet, mert mindkettőnk anyja iszonyú nehéz eset. Mindig mindent mindenkinél jobban tudnak, és olyan égbekiáltó baromságokkal tömik az ember fejét, hogy sokszor el se hiszem, amit hallok.

A legutóbbi például: ne pályázzunk önkormányzati fecskelakást, mert ha meg is nyerjük, olyan a szerződés, hogy ha bármelyikünk munkaviszonya megszűnik, az önkormányzat még aznap az utcára fog tenni.

Persze fogalma sincs arról, amit beszél. Próbáltam meggyőzni, aztán két mondat után inkább hagytam a fenébe és bementem az önkormányzathoz megnézni a pályázatot. Semmi ilyen kitétel nincs benne, és nem is lenne életszerű. Ezért ahelyett hogy hallgatnánk az anyósra, inkább megyünk a saját fejünk után.

Van olyan embertípus, akivel teljesen felesleges vitatkozni, mert úgyis abból indul ki, hogy neki van igaza. Teljesen felesleges az ilyennel vitába szállni.

Nem játszótér, de az anyósnak is máshogy esik, ha a gyereke állítja le, meg úgy az egész családnak is.

Persze, felnőtt nőként megvívhatod a saját harcod, ha inkább az fontos neked, mint az, hogy békésen jöjjetek ki a dologból.

Írnál konkrétumot?

Csak mert én adtam itt már mindkét irányban tanácsot, nem lehet általánosítani. Volt olyan meny, aki teljes joggal volt kiakadva a primitív anyósára, a másik meg olyan pitiáner dolgot fújt fel, amit ráadásul az anyós jó szándékból csinált, és nem is okozott vele semmi valódi problémát, csak a menynek kellett valami, ami miatt utálhatja.

Amúgy azért sok esetben érdemes inkább legyinteni, hadd jártassa a száját. Anyámmal se megyek bele minden vitába, amikor kioktat valamiről, amit szerinte máshogy kéne csinálnom pl. a háztartásban. Meghallgatom, aztán úgy csinálom, ahogy jónak látom. Persze vannak szélsőséges esetek, amikor tényleg jobb kiállni magunkért, de egyetlen végeláthatatlan veszekedésfüzért csinálni az életünkből, csak mert bizonyos - amúgy jelentőséggel nem bíró - dolgokat máshogy lát az anyós, teljesen felesleges.

Az én anyösom az a típus, akinek keményen meg kell mondani, ha valami nem tetszik, különben egyszerűen szólva vérszemet kap, és azt hiszi, hogy ő irányítja az életünket.

Én felnőtt ember vagyok, van két gyerekem, akiket nevelek, és senkitől nem tűröm el, hogy helyettem dóntsón, intézkedjen stb.

Na anyósnak ezt rendszeresen el kell mondani, mert újra és újra próbálkozik. Csak akkor kérek tőle segítséget, ha nagyon muszáj, mert nem bírja megállni, hogy valamit ne kavarjon.

Ha az elejétol fogva nem állok ki magamért, akkor már anyós itt lakna, nevelné a gyerekeimet, és vezetné a háztartásomat. Szóval nem bólogatni kell, és benyelni a sérelmeket, hanem megbeszélni, elmondani, tisztázni úgy, hogy a másik fél is megértse.

Van aki megérti szép szóból, van akinek határozottabban kell elmondani.

"Persze, felnőtt nőként megvívhatod a saját harcod, ha inkább az fontos neked, mint az, hogy békésen jöjjetek ki a dologból."

Nekem az a fontos, hogy ne kelljen elbújnom valaki mögé. Ha valaki nem merne elém állni, és elmondani, mi a baja, csak közös ismerősökön keresztül üzenget, azt nem tudom komolyan venni.

Ki beszélt üzengetésről?

Én arról beszélek, hogy ha nekem valami rosszul esik, azt elmondom a páromnak, aztán ő majd szól az anyjának, hogy vegyen vissza. Ezt persze nem úgy, hogy "Anyu, az XY azt üzeni, hogy légy szíves, ne bánj így vele.". Így nem én leszek a nagyszájú, harcias meny, és a dolog is meg van oldva.

Persze kinek hogy megfelelő, én szeretem a heti egy találkozást vita nélkül megúszni, ezzel a páromat is kímélem. Butaságnak tartom, ha valaki leáll vitázni az anyóssal, meggyőzni úgy sem fogja, helyette mérgezi a családi életet, csak mert bizonyítani akar. De kinek mi.