Veletek történt már ilyen, hogyan reagáltatok?

Nem hagynám magam, az tuti.

A bunkó beszólásokra direkt hatalmas mosollyal és valami frappáns visszaszólással reagálnék, ha mondjuk a családomra mondanak gonosz dolgokat, akkor azonnal felállnék, és elmennék.

Kedves Kérdező!

Megértelek, ha csalódás volt és rosszul esett Neked.

Nekem ilyen tapasztalatom nem volt anyós jelöltel, csak olyan, hogy a hátam mögött mondott rólam időnként "kedves kis megjegyzéseket" a fiának, akiben meg - talán a fiatal kora miatt - nem volt annyi bölcsesség, hogy ne mondja vissza nekem ezeket előbb-utóbb.

Akkor, huszonévesen valószínűleg még ennél is rosszabbul éltem volna meg, ha az Édesanyja nyíltan ellenségesen viselkedik, mert elég "nyuszi" voltam, és naív is, aki azt hiszi, hogy ha kedves és udvarias másokhoz, akkor ő is mindig ezt kapja vissza.

Most viszont, több élettapasztalattal a hátam mögött úgy látom, hogy amellet, hogy még mindig egyenesebb, gerincesebb dolog, ha a szemedbe mondják a dolgokat és nem a hátad mögött, talán jobb is, mert legalább nyílt lapokkal játszotok, alkalmad van ott, abban a helyzetben reagálni a megjegyzésekre, nem pedig utólag, mások által esetleg - akaratlanul is - némileg eltorzítva hallod vissza a kritikákat, megjegyzéseket, és ha nem akarsz nyíltan konfrontálódni, akkor még úgy is "illene" viselkedned, megjátszanod magadat, mint ha mi sem történt volna, hogy egy jó viszony látszatát fenntartsd, és asszisztálj ehhez a képmutató játszmához, egyik békát lenyelve a másik után, amíg aztán egyszer be nem telik a pohár.

Ha én lennék Hozzád hasonló helyzetben, ilyenkor megpróbálnék teljesen nyugodt, higgadt maradni (tudom, hogy nem is könnyű!), és amikor tudok, humoros módon válaszolnék, de nem sértő formában még akkor sem, ha nagyon egyértelmű a másik fél szándéka. Ha meg hirtelen nem jutna eszembe semmi "frappáns válasz", akkor egyszerűen inkább nem szólnék semmit. Annak igyekeznék tanújelét adni, hogy nem tud olyat mondani, ami kibillentene a lelki békémből (mint amit egyes küzdősportokban és az életben úgy fejeznek ki, hogy "nem talál rajtad fogást" a másik).

Anyós-meny kapcsolatban szerencsére erre nem volt szükségem, de más jellegű emberi kapcsolatokban nekem ez a módszer már többször nagyon jól bevált. Eleinte nyilván rengeteg önuralom kell hozzá, de némi gyakorlással és rutinnal egy idő után akár még szórakoztatóvá is válhat, hogy ura vagy a helyzetnek, a másik pedig előbb utóbb kénytelen feladni a próbálkozásokat, mert egy idő után ő is belátja, hogy magát teszi nevetségessé.

Azért szerintem arra is lehet remény, hogy a Te esetedben idővel változik a hozzállásuk.

Nem ismerem sem a korotokat, sem a körülményeket, mert erről nem írtál, de tapasztalatból azt mondom, hogy közel sem biztos, hogy a Te személyednek szól ez a hozzáállás - lehet, hogy csak magának a helyzetnek, ha esetleg olyan szülőkről van szó, akik nehezebben "engedik leválni", a családi fészekből kirepülni a fiukat, és ezért mindenféle érzelmi játszmákkal próbálnak akadályokat gördíteni ennek az útjába.

Minden jót, és sok türelmet és bölcsességet Neked ebben a helyzetben - remélem, hogy a nagyobb harmónia irányba változik majd! :-)

Na én még nem is láttam a némbert, már eldőlt, hogy nem vagyunk egy hullámhosszon és nem leszünk puszipajtik.

Először megyünk hozzá, ajtó kinyit (páromnak volt kulcsa), hallom már ő is jön ki a szobából, mondom kedves és aranyos leszek, szépen beköszöntem, (a párom szia anyuja után,), hogy csókoloom! És itt kezdődött a cirkusz. (Még mindig nem láttam az embert, de a hangja már jött): Mi az hogy csókolom? Én egy fiatal csaj vagyok, mondjad hogy szia. Akkor volt 55 éves kb. És mindezt ordibálva, mint akit legalább a legnagyobb nem tudom mijébe sértettek meg. Úgyhogy én már itt elkönyveltem, hogy én ebből nem kérek köszönöm. Azóta sem javult a helyzet, sőt ahogy megismerem egyre rosszabb. Nincs olyan találkozás, ahol ne szólna be valamit..