Fordított esett: édesanyám engem nem annyira szível, Páromat viszont imádja?

apukám alkoholista, 12 éves koromban elváltak, mert sokat vert engem.

nevelőapámmal él együtt anyukám, érdek házzaságban

utolsó: igen ugyan ez van nálam is.

Amikor mondtam, hogy az ölelés, vagy az hogy mondjuk tanult volna velem, elvitt volna játszótérre (el se vitt soha), akkor talán megtanultam volna mi azaz szeretet.

De mindig azt mondja: ha nem szerettelek volna, nem fizettem volna ki a gyógyszereid... hogy mi? tehát ha kapok gyógyszert akkor az anyai szeretetet is megkaptam?

ő is ilyen.

Még mindig nem tudom milyen amikor egy anya szereti a gyerekét, én nem így fogok tenni a sajátommal.

És párommal olyan nyájasan viselkedik, hogy fáj.

mert az anyukám, és úgy érzem, hogy köteles vagyok neki segíteni.

bűntudatom lenne, ha nem így tenném...

igen, a múlt. a sérelmek, a kudarcok tették ilyenné.

tudom, hogy gonosz dolog (de én járok önismereti órákra a gyerekkorom miatt) és néha mondom neki, hogy foglalkozzon ezekkel a dolgokkal, mert örökké ilyen marad.

Én nem bírnék tudatlanul, vakon, szeretetlenül meghalni.

Senki se akar úgy, van aki halálos ágyán döbben rá, mennyit vesztett... és ugyan eléggé fura, hogy én vállalok felelőséget anyukámért, de mégis úgy érzem, hogyha én kapok lelkisegítséget, akkor neki is tudok valamilyen mód segíteni.

Eddig nagyon durva elutasítást és bunkózást kaptam.

Ma is mondtam neki telefonba, hogy amikor nevelőapám kiabál velem, és ő is direkt beszáll ebbe, akkor az nekem fáj, hogy a saját gyerekét mindig szerette leordítani, de soha nem védett meg. Verhetett engem apám akármennyit, azt mondta rá (próbáltam ezt is megbeszélni), hogy: jaj nem kaptál annyi verést, kibírtad nem?

ha az én gyerekemet BÁRKI megütné az nekem fájna, mert az én vérem és nem akarnék neki semmilyen lelkitraumát okozni, senki se tegyen a gyerekemmel olyat, ami később, felnőtt korára sötét utitársként üldözi.