Kedves Anyósok! Miért éreztek ellenszenvet egy idő után a fiatok barátnője iránt?

Bár én a terrorizált menyjelölt vagyok, leírnám mi a helyzet nálunk. Lassan 4 éve ismerjük egymást, eleinte nagyon jól elvoltunk, tényleg szuper volt minden, aztán ahogy egyre több időt töltött velem a párom, egyre nőtt anyósom ellenszenve irántam. Rólam annyit, hogy nem vagyok egy visszaszájalós típus, nem szeretek vitázni, eddig egyetlen egyszer mondtam meg kicsit a magamét. Szeretem a rendet, és szeretek főzni.

Ő inkább iszogatni szeret, és 2 pohár bor/konyak/pálinka után általában ömlik belőle a rosszindulat. Sokáig hallgattuk az előző barátnős dolgokat. Pár hetes kapcsolat volt, de Esztikével azóta is nagyon jókat beszélgetnek, és nem érti, miért szakítottak. Hiába lett leállítva, még a sógornőm közbeszólt, "dehát Esztike olyan csúcs csajszi"! Most jó pár hétig azon volt, hogy rávegye a páromat, hogy menjen ki külföldre dolgozni, nyugodtan hagyjon itt engem. Konkrétan ezekkel a szavakkal.. Mindig felháborodott, és hülyének nézte a fiát, mikor azt a választ kapta, hogy nem akar, szereti a munkáját és meg van elégedve a fizetésével.

4 hónapja jegyben járunk, a lánykérés hete óta albérletben lakunk, egyszer se jött el megnézni a lakást, hiába hívtuk többször is. És amiért kinyitottam számat: múlt héten megkaptam a frankót egy családi összejövetelen, szerinte egyáltalán nem érdemlem meg a fiát, nem illünk össze, mást képzelt neki (csak nem Esztikét?!), és mit képzelek én magamról, hogy elfogadtam azt a drága gyűrűt... Jaj annyit tudnék mesélni, de így is hosszú lett. Én tényleg szeretném szeretni, és olyan jóban lenni vele, mint régen, de nem hagyja. De mindegy is, biztosan nem megyek még az utcájába se, amíg nem kér bocsánatot.

Örökké forgó "vitakörbe" tapossuk azt a bizonyos malmot, ahonnan úgy látszik sose lesz kiszállás :)

Kizárólag akkor működik az anyós-meny kapcsolat, ha a felek kölcsönösen tiszteletbe tartják a másik életterét, személyiségét, és elfogadják olyannak a másikat amilyen, nem szólnak bele egymás dolgaiba és nem akarják egymást megváltoztatni. Észben kell tartani mindkét félnek, hogy háborúskodás esetén csak felesleges stresszt okoznak egymásnak és minden a hőn szeretett fiún/férjen csattan, amit ugye egyikőjük se akarhat elvileg.

Őszintén tudom sajnálni, ha valakinek a menye vagy az anyósa ezeknek a feltételeknek nem tud megfelelni intelligencia és tolerancia hiányában, mert az pokol lehet! Adjon a sors nekik szebb napokat!

Nekem volt idő mindkét ember viselkedését megtapasztalni. Az első házasságomban nem tudom elmondani hogy melyikük volt a rosszabb, gonoszabb: Apósom vagy anyósom. Apósom amikor meglátogatott a kórházba amikor az unoka megszületett már ott elkezdett az egész kórházban ordítani, hogy mit képzelek én a szafka hogy nem az ő és a férjem nevét viseli a fiúnk. Majd ő tesz róla, hogy az unokája is József legyen ahogy minden férfi a családban. A főorvos szólt rá hogy vagy elhagyja a kórház területét vagy hívja a biztonságiakat. Nagyon ciki volt, mert 1 hétig akik ott voltak mind rólam suttogtak, hogy milyen szerencsétlen vagyok. De ez csak 1 a sok hülyeségei között. Majd amikor hazamentem a picivel, jött anyósom. Ő amikor kettesben maradtunk a szemembe mondta, hogy a fiának nem egy pesti (városi) lányt gondolt társának aki hasznavehetetlen, mert nem ismeri a vidéki életet. Ekkor elővett egy nagy borítékot, benne 1 millió forinttal. (ez 1992-ben történt) és a kezembe nyomta, hogy Én még fiatal vagyok, szülhetek amennyit akarok, inkább élvezem az életem. A pénzt elfogadom, akkor semmi gondom nem lesz. Ő felneveli az unokáját, csak tűnjek el.

Ez volt az első napom amikor olyan harag volt bennem, hogy megfogtam anyósomat, és páros lábbal rúgtam ki a lakásból.

8 éven át lehető minden módon igyekeztek akadályokat gördíteni nekem mindketten. A férjem mindig mellettem állt, de őrlődött is. Végül is a szülei vele mindig jól bántak, jól viselkedtek, csak én voltam a célpont. A végén inkább elváltunk. A második házasságomban szintén az apósom volt a szemét. Ő képes volt levelet írni a volt férjemnek, hogy én egy nagy qrva vagyok, és szégyelljem magam, mert a fiam apa nélkül nő majd fel. Arra kérte a volt férjemet, hogy segítsen neki engem és a fiát (második férjemet) szétválasztani. Szerinte aki egyszer elvált az jó ember már nem lehet.

Mivel 70 éves volt, és messze éltünk tőle, nem érdekelt mit mond. A férjem jobban megsértődött mint én, és mondta az apjának addig amíg nem kér bocsánatot, ő sem megy.. Nem kért. Rá 8 hónappal meg is halt.. Viszont az anyósom egy tündér. Ő sosem szól bele az életünkben, imádnivaló. Bár nagyon messze lakunk tőle is, de ha megyünk hozzá, az se tudja hogy kedveskedjen nekünk. A fiamat is unokájának tekinti, nem tesz különbséget az igaz unokái között..

14 éve élek boldog házasságban, de anyósom soha egy rossz szóval nem bántott még meg.

Örülök hogy ő az anyósom..

Nálunk konkrétan elmondta a párom édesanyja a páromnak, hogy ha mi egyszer összeházasodunk, akkor úgysem fogjuk őket meglátogatni, támogatni, segíteni nekik stb. Neheztel rám, ha nem megyek el egy családi eseményre, de ha másfél napnál tovább vagyok náluk, akkor már érzem, hogy zavarja, hogy ott vagyok. Nem érti meg, hogy én nem "pattanok" az első szóra, mint a kisfia; vizsgaidőszakban is elvárta volna tőlem, hogy ott üljek, és én is mosolyogva várjam a családot. Nekem nem mer szólni semmit, csak a hátam mögött beszél, tudja, hogy ha kell nagy szám tud lenni. Nekem konkrétan nincs bajom vele, csak azzal, ahogy a fiához áll. (A családban ő hordja úgymond a nadrágot. Na, most én nem viselem el, ha nekem parancsolgatnak..) Szerinte nem illünk össze. Az ő tökéletes menye-jelöltje: főz, mos, gyereket nevel. Az is zavarja, hogy én egyetemre járok, és még fogok is egy darabig, 3 diplomám lesz, ha minden jól megy. Szerinte 23 évesen már illő egy nőnek gyereket szülnie. Sok néha.. De elengedem a fülem mellett. :)

Amúgy! Nem csak a fiús anyukák ilyenek. Az én édesanyám is fúrja a páromat. De nyugodtan. Vagyok annyira értelmes, hogy felülemelkedjek az ilyen dolgokon.

Nyilván nem akar párkapcsolatban élni a fiával, de nem tudja elképzelni, hogy bárki elég jó lehet neki, legalább olyan jó mint ő.

Volt egyszer azt hiszem a gyereknevelés kategóriában egy anyuka, aki azt írta a válaszában, hogy még csak pár hónapos a fia és valami ilyesmi volt, hogy megjegyezték, hogy jaj lesz a környéken az összes lánynak, ha odanő, mert mindet meghódítja majd. És akkor ahelyett, hogy büszke lett volna, hogy igen milyen helyes kisfiú stb. már egyből ilyeneket írt, hogy ő rögtön azt érezte, hogy na nem, az ő fia nem fogja "akárkivel összetenni magát" jobb annál meg ilyenek.

Na gondoljatok bele, az ilyen anyák azalatt a 20 év alatt, míg felnevelik a gyereket mennyivel lesznek rosszabbak... mert ez a nem is tudom minek nevezzem... ez a beteges hozzáállás nem javul, az biztos.