Túl kemény (bunkó) volt a párom hozzá? Mi ebben az esetben a helyes hozzáállás, egy kívülálló szerint?

3 éve vagyok együtt a párommal, 2 éve költöztünk össze. Neki az előző kapcsolatából van két kisfia, most 5 évesek, az anyukájuk meghalt a születésük után. Míg össze nem költöztünk a párom és a gyerekek az anyósánál laktak. Így tudta csak megoldani, hálás azért amiért segített neki, ő volt otthon a gyerekekkel míg a párom dolgozott (külső segítséget azért biztosított az anyósa számára). Míg én nem jöttem képbe minden rendben volt. Míg együtt nem éltünk, addig talán még velem sem volt baja, de miután összeköltöztünk és természetesen a gyerekek is jöttek, azóta eléggé fúr. Valahol megértem, "elvettük" tőle a fiúkat, az ovit is pont akkor kezdték, így sokkal kevesebbet találkoznak és hozzánk is kell alkalmazkodnia (egyébként mindig akkor vitte őket amikor akarta). A fő probléma az, hogy mindenbe beleszól, mert ő a nagymamájuk, én meg csak az apjuk barátnője vagyok, így nekem semmi jogom. Tudom, hogy nem én vagyok a kicsik édesanyja, de attól még mivel velem is élnek, és próbálom betölteni azt a szerepet, azt hiszem valahol jogos, ha vannak velük szemben elvárásaim is. (nem a padlót súroltatom velük, de addig pl. nem megyünk játszótérre, míg a legók szanaszét hevernek a szobába és nem pakolok el utánuk. Van, hogy segítek, de helyettük nem csinálom meg, míg a nagyi igen) Az apukájukkal elég egyformán gondolkodunk gyereknevelés téren, így emiatt nincsenek gondjaink. A nagymama viszont eléggé úgy állít be mintha valami gonosz mostoha lennék. (Pedig ha nem szeretném a fiúkat és csak nyűgnek érezném, hogy vannak, akkor egész egyszerűen továbbállnék). Ha mondok valamit a gyerekeknek, amit utána kikérdez tőlük vagy valamit máshogy csinálok mint ahogy ő csinálná rögtön telefonálgat a páromnak. És ami még jobb, hogy a gyerekeknek is csak azért is az ellenkezőjét állítja. Most a párom megkérte, hogy ne nevelje a kicsiket, ne hangolja ellenem őket, és beszéljék meg előre mikor akarja vinni őket, teljesen kiakadt, hogy régen jó volt, most meg már hogy nincs rá szükség el van felejtve. Pedig nem erről van szó. Túlságosan nem zavar, hogy én vagyok a rossz (bár igazán láthatná, hogyan olyan rosszul nem jártak velem, mert tényleg nagyon szeretem őket, de ha nem hát nem) szóval neki nem kell engem szeretni, csak a fiúk előtt ne kérdőjelezzen meg. Tényleg olyan nagy kérés ez? Mivel az első időszakban ő volt velük, már automatikusan jár neki az hogy beleszóljon mindenbe. (nem abba, amit én csinálok, hanem amit az apjuk is akar)