Hogyan lehet ezt elviselni? Hogyan segíthetnék a férjemnek?

Apósom 5 éve halt meg, két sógorom rákban hunyt el, néhány hónap különbséggel 10 éve. Anyósom is nagyon le van már robbanva sajnos, 24 órás felügyeletet igényel. Mozgatni, pelenkázni, fürdetni kell, még épphogy csak etetni nem. A tudata hál'isten teljesen tiszta. 400 km-re lakik tőlünk, így nem tudunk folyamatosan ott lenni mellette, már ezerszer mondtuk neki, hogy elhozzuk hozzánk, hogy szem előtt legyen. Előállt helyette az ötlettel, hogy ő inkább egy otthonba szeretne menni ott a környéken. Ott élte le az életét, nem akar ilyen messzire eljönni és amúgysem szeretne a terhünkre lenni. A férjem szíve majd megszakad. Szükségünk van a pénzre, nem adhatjuk fel a munkákat és költözhetünk oda, ő nem akar ide, pedig nagyon szívesen ápolnánk, amíg dolgozunk lenne itthon vele egy ápoló, vagy valamit biztosan kitalálnánk, azért mégsem egyedül lenne! A családban mindig jó kapcsolata volt mindenkinek mindenkivel, nehéz feldolgozni, hogy lassan már az anyósom sem lesz. A párom eszméletlenül nehezen viselni. Ideges, stresszes, csapkod, vagy éppen totál magába van fordulva. Abban a stádiumban tartunk, hogy gyakorlatilag bármelyik nap telefonálhatnak, hogy elhunyt, bár amíg a tudata teljesen tiszta és egészséges, addig igyekszünk nem rosszakra gondolni.

Hozzá tartozik a történethez, hogy az én édesapámat egy hónapja temettük el, nagyon váratlanul halt meg, földhöz vágott mindenkit. Nagybátyám szintén súlyos állapotban van kórházban egy fejsérülés miatt, napról napra rosszabban. Borzasztóan kivagyunk már bukva, de nekem legalább még anyukám itt van. Amikor anyósom elkezdett rohamosan leépülni, férjem egyik este zokogva aludt el, hogy mi lesz vele, ha már ő sem lesz, egy senki lesz, csak mi maradunk neki (én, a gyerekek és anyukám).

A gyerekek is nehezen viselik, hogy csőstül jön a gond, nem lesz több nyári vakáció a nagyinál, hogy el kellett ajándékozni a kutyáját, pedig imádták, hogy szépen lassan elhordunk onnan mindent. Akárhányszor megyünk (mostmár minden hétvégén), mindig elmondja anyósom, hogy mi mindent vigyünk el akkor éppen. A férjem rettenetesen össze van törve (apukámmal is nagyon jóban voltak), viszi ki a cuccokat és látom, hogy alig bírja megállni a sírást.

Mi a fenét lehet tenni ilyen helyzetben? Hogyan lehet ezt kibírni? Szeretnék teljes testtel mellette állni, de már én sem bírom. :( Mit kapunk még a nyakunkba és mivel érdemeltük ki azt, hogy ennyi közeli szerettünket veszítsük szinte egyszerre? :(

Hogyan tudnátok egy ilyen helyzetben erősek maradni? Rávennétek az anyóst, hogy még is inkább költözzön hozzátok, vagy legyen úgy, ahogy ő szeretné?