Hogy lehet valaki ennyire képmutató?

Az én anyósom ugyanez, csak annyi különbséggel, hogy ő az unokát is lesz@rja magasról, csak a lánya gyerekei érdekesek. 2 hónapja várjuk, hogy ideérjen a szomszéd utcából, nem mintha hiányozna, de lett volna jobb dolgunk is, mint őt várni, mikor ér ide.

Szerencsére a férjem is belátta, hogy egy mérgező személy az anyja, igaz nagyon sok időbe tellett, de végül sikerült neki is azt látnia, mint másoknak.

Én éveken keresztül támogattam anyósomat, második anyámként szerettem, és sokáig elvakult voltam vele szemben. Mikor megtudta, hogy szeretnénk házat venni, összeházasodni, akkor kezdődtek nyíltan a problémák.

Amikor érdeke van, volt, keresett, utána már nem. Soha nem mondtam, hogy nem jöhet (ellenben a lányával), és az unokától sem "tiltottam" soha! Az ő döntése volt az, hogy a lányunkat nem tartja unokának, csak a lánya gyerekeit.

Nagyon sokat sírtam, a házasságunk is kis híján ráment. A férjem hiába mondja, ne foglalkozzak vele, sajnos van, hogy nem megy, és olyankor napokig rágódok.

Anyukám halála után kezdődtek igazán a problémák, a nyílt és az alattomos bántások, mert tudta, hogy már nincs az, aki megerősít lelkileg.

Egyszerűen, de szépen, boldogan élünk. Jelenleg még itthon vagyok a kislányunkkal, de dolgozom is home office-ban. Mégis azt hallgatom (mondjuk évek óta), hogy a férjem tart el. Világ életemben két munkám volt folyamatosan, volt egy időszak, amikor sokkal de sokkal többet kerestem, mint a férjem, illetve a közös életünkbe is többet hoztam én, mint a férjem. Ez persze nem számított neki, hatalmas balhé volt, hogy a megvásárolt házunk 50-50%-ban a tulajdonunk. Szerinte 70-30%-nak kellene lennie, mivel a férjem most jobban keres. Mondtam, hogy nem. Mi így döntöttünk és kész (amúgy pedig én mondhattam volna azt, hogy 80-20% minimum!!!). Soha nem volt ez téma köztünk, ő mégis ezen lovagol.

Volt, hogy a ház elől este elvitte a kocsimat, mert ő pasizni ment, és kellett a kocsi (potkulcs nála volt még). Mondtam, ne vigye el, mert korán indulok dolgozni, meg felhívom a férjemet. Mire kimentem, kocsi sehol, telefon kikapcsolva még reggel is, én késésben. De szerinte ez is belefért...

Sajnos ezzel (és a többi szemétkedésével) nem lehet mit kezdeni. Szívem szerint már elhajtottam volna a fenébe, anyu halála után pár húzása miatt neki is mentem volna, de nem tettem.

Muszáj meghúzni egy vonalat. Szerencsére nálunk a férjem is már belátta, hogy jobb, ha az anyja nem vesz részt az életünkben (nem én tiltottam el tőle), és a kislányunk sem hiányolja.

Kívánom, neked is oldódjon meg minden problémád!