Túl áradó segítőkészség, majd mártírkodás és leszólás. Mit tennétek?

Amit az anyósod csinál, az nem túláradó segítőkészség, hanem a privát szférátokba való benyomulás, kontroll iránti igény és erődemonstráció azzal, hogy a kifejezett kéréseteket sem tartja tiszteletben, és rendezkedik szobátokban.

Ha ilyen helyzetben lennék, és a párom nem tudná elérni, hogy ezt hagyja abba az édesanyja, akkor nem csak, hogy elköltöznék - akár vissza a saját szüleimhez, ha nincs jobb megoldás, - de azt is nagyon-nagyon átgondolnám, hogy akarok-e olyan férfit társnak, akinél olyan szinten nem történt meg a leválás az anyukájáról, hogy olyan alapon védi az általad leírt viselkedést, hogy "mert hogy az anyja".

Átgondolnám, hogy a későbbiekben akarok-e örökös konfliktust és feszültséget abból, hogy jó eséllyel bele akar szólni majd egy csomó mindenbe az életünkbe - kezdve a lakásberendezéstől a házvezetésig, nem beszélve a gyereknevelést (már ha terveztek ilyet), úgy, hogy a párom meg majd továbbra sem áll ki a közös döntéseink mellett, és se nem tudja, se nem akarja leállítani az anyukáját.

Nekem már az erősen bekapcsolná a piros vészvillogót, ahogy most kezeli ezt a helyzetet - de te tudod, a te életed.

Sosem éltem együtt párom vagy volt párom szüleivel, de egyik exem anyukája jutott eszembe, akik hasonlóképpen tett magasról arra, hogy a felnőtt gyerek szobája privát szféra. A volt párom azóta megnősült, a feleségével meg arra mentek haza a saját házukba az első két hetes külföldi nyaralásukról, hogy az anyós - aki vészhelyzet esetére kapott kulcsot - "merő jó szándékból" rendet rakott a konyhaszekrényben, a ruhás szekrényeikben (még a feleség fehérneműs fiókjában is matatott, biztos, ami biztos.)

Na így nem szeretnék élni.