Hogy mondjam meg az anyósomnak, hogy túl sok nekem?

Szia, szerintem anyósod szerepelni szeretne mint nagyszülő, és túllelkesedi.

Sajnos ilyenkor általában nem lehet némi sértődés nélkül megúszni a dolgot.

Ráadásul írod, hogy nincs jóban a fiával, szerintem így próbál meg mégiscsak részt venni az életetekben. Miért nincsenek jóban a fiával? Nem lehet, hogy ha az a kapcsolat javulna, nem lenne szüksége arra, hogy nagyszülőként produkálja magát?

Az pedig, hogy olyasmit csináljon a kicsivel, amit te nem engedsz, semmiképpen nem tolerálható. Ha még egyszer lesz ilyen, mondd meg neki, hogy te kérted, hogy ne így csinálja, de ő csak azért is, így nem tudsz benne megbízni, sajnos nem áll módodban egyedül hagyni őket. De az a helyzet, hogy ez tuti sértődés...

Szia! Szerintem, ha egyébként jó a kapcsolatotok, mondj el neki mindent. Hogy te vagy az anyuka, össze akarsz szokni a picivel, viszed magaddal. Hogy a te anyukád azt teszi, amit mondasz neki, és nem kivételezel vele. Hogy nagyon jól tudja, milyen nehézségei vannak a gyereknevelésnek, hiszen átesett rajta (ezzel talán hatsz rá) és pont emiatt ne kényeztesse el a gyereket ringatással, stb.

Ha ez nem megy, akkor lehet ráijeszteni, hogy nem engeded, hogy lássa, ha nem tartja be, amit kérsz tőle. Esetleg ettől megijed. Ha ez sem működik, kiveszed a kezéből a picit és elküldöd, ha muszáj. Nem ordítva, csak megkéred, menjen el.

Jogod van kettesben lenni a picivel. A bűntudatkeltésnek meg ne dőlj be, nagyon aljas dolog, mondd azt ilyenkor, hogy nincs igaza és kész. Állj ki magadért, normális hangnemben, és alakítsatok ki új szokásokat.

Ha az én anyósom viselkedne így, nem bírnám. Pedig szeretem és a gyerek is imádja.

"Néha nem tudom, hogy ez így normális-e egy nagyszülőtől, és tényleg én nem csinálom jól. Nyugodtan írjatok kritikát is, nem sértődök meg."

Nem, nem normális. A normális az lenne, hogy tisztel téged mint szülő, és a kérdésedet tiszteletben tartja. Az enx anyukám 3 gyerekes anya. Már volt két unokája is nővéremtől, mikor az én fiam született. De bármikor jöttek vigyázni a gyereknek pl mikor még csecsemő volt, még ő mondta hogy akkor mondja el mit hogy szoktam, mikor szokott aludni, mikor szokott enni, mikor evett utoljára, mit adok neki inni, hogyan készítem a tápszert, mennyi sűrítőt tegyen bele, mennyi lactase cseppet stb. Hibába nevelt már fel 3 gyereket, és nem első unokája, értelmes felnőtt ember, tudja hogy ahány ház annyi szokás, plusz ezt a gyereket én nevelem, én vagyok vele 0-24ben én tudom mi kell neki, és ezt elfogadta, és a mai napig tiszteletben tartja. Persze ad tanácsokat, de ha valamit kérek hogy én így szeretném csinálni nem pedig úgy, akkor megérti és nem teszi dáfke az ellentetjét. Ahogy megfigyeltem ez inkább az anyósoknál jellemző. Nem ők nevelték fel azt a lányt, aki az unokájuk édesanyja, így biztosak benne hogy jobban tudnak mindent.

Engem nem érdekelne egyébként hogy megsertodik, én nem vagyok az a fajta, aki mindent lenyel a családi béke miatt. Mint ahogy írtad, ő elrontja a gyereket már most, aztán te szenvedsz vele ha kialvatlan stb. Na engem nem érdekelne ezek után ha megsertodik, kevesebbszer hívnám át, kevesebbszer engedném be ha önkényesen jönne látogatóba, és pláne nem bíznám rá olyan sokszor. Ha jönne az érzelmi zsarolós résszel, akkor megmondanám neki, hogy igen, az én anyukám többször vigyázok rá, mert TISZTELETBEN TARTJA A KÉRÉSEIMET. Ennyi. Világosan megmondanám hogy ennyi a titok. Ha végre hajlandó a kéréseimet megfogadni és nem direkt az ellenkezőjét tenni, akkor ő is vigyázat rá többet, de jelenleg így alkalmatlan még arra is hogy a gyerekre vigyázzon, csak több kárt okoz vele. És ezt nem kiabálósan veszekedősen, hanem normálisan elmondanam neki. Ezek után ha megsertodik az ő baja, te normálisan elmondtad neki a dolgokat. Bár a nyakamat rá hogy igen megsertodne rajta, ha már érzelmi zsarolással is többször próbálkozott.... De akkor is le kell állítani és még mondani neki ez így rossz ahogy csinálja, és ezt így nem csinalhatja. Hidd el ha unokazni akár a továbbiakban is kénytelen lesz betartani a szabályokat.

Na akkor elmesélek valamit...

Harmincas éveim végén egy válás után, súlyos depresszióval, önértékelési zavarokkal, pánikbetegen mentem pszichológushoz. Évekig jártam terápiára, elég mélyen analizáltuk a gyerekkoromat.

És az egyik első probléma, amit találtunk az életemben az pont ez volt, hogy anyám nem engedte a nagymamámnak, hogy "elkapasson", hogy felvegyen, játsszon velem, amikor ő nem ért rá. (Erre én nyilván nem emlékeztem, de a családban meséltek erről, még anyám is "büszkén" mesélte, hogy ő ezt bizony nem hagyta!). Na most a pszichológiai tanulmányaim alapján és ezt a terapeutám is megerősítette, egy csecsemőt nem lehet elkapatni, a lehető legtöbb törődésre és érintésre van szüksége, abból soha nem lehet elég! Anyám pontosan ugyanazokra a dolgokra hivatkozott, amikre te most, hogy ha a nagymamám elmegy, akkor ő ott marad egy nyűgös gyerekkel.

Nem az a gond, hogy így viselkedett, hanem az, hogy mindez a személyiségéből fakadt! Ő maga rideg volt mindig, racionálisan akart nevelni és nem szeretettel, és mivel ő maga képtelen volt JÓL szeretni, ezért másnak sem engedte. A pszichológusom szerint kizárólag a (másik) nagymamámnak köszönhetem, hogy nem lett súlyosabb mentális zavarom (pl. skizofrénia). Szeresd a gyereked. Pont. Akkor is, ha nyűgös, ha kialvatlan, ne kösd feltételekhez azt a rohadt szeretetet, hogy csak akkor szereted, ha veled cuki, meg jó baba és békén hagy. Szeresd úgy, hogy a legjobbat akard neki, és ha te pont nem érsz rá, akkor hadd szórakoztassa más! Ne a saját érdekeidet nézd, hanem (legalább az első egy-két évben) a gyerekedét. Kellemetlen, ha nyűgös a baba? Igen, az. Vállaltad. Lehetne rosszabb is. Ismerek olyan családot, akiknek beteg volt a babája és egy évig folyamatosan (!) ölben kellett tartani valamelyik szülőnek. Felváltva ringatták egyfolytában. Tedd össze a két kezed, hogy nálatok nem ilyen a helyzet. Még ha utálod is az anyósodat: a gyerekednek a nagymamája, hadd kényeztesse el! Az a nagyszülők dolga. Hidd el, a gyerek pillanatokon belül meg fogja tanulni, hogy a mamánál ez van, anyánál meg az és aszerint fog viselkedni, nem fog a fejedre nőni (majd a nagyanyja fejére nő, de az meg legyen az ő baja).

De a lényeg, hogy még véletlenül se ejts ki olyat a szádon, hogy "nem akarom elkapatni a gyereket", mert ebből az ideológiából nőtt fel egy személyiségzavaros generáció (akiket Spock alapján neveltek, racionálisan).

# 6 vagyok és még pár dolog eszembe jutott...

Én ugye kvázi ridegtartásban nőttem fel... ez nem azt jelenti, hogy soha nem babusgatott, mert ez nem lenne igaz. Babusgatott ő, de csak ha épp ráért, vagy kedve volt hozzá. Nekem kellett csecsemőként alkalmazkodnom az ő igényeihez, nem pedig fordítva...

Szóval én tudattalanul is pont az ellenkezőjét csináltam a saját gyerekemmel. Mindig igyekeztem reagálni az ő aktuális igényeire. Volt egy időszak, a szeparációs szorongás időszaka, amikor rettenetesen igényelte a testi kontaktust. Akkor volt, hogy úgy takarítottam, hogy magamra kötöttem. Leszakadt a hátam, spriccelt a tej a mellemből a közelségtől, de pár hét volt az egész, túléltem. Ha volt valaki, bárki, aki foglalkozott a lányommal és szórakoztatta, akkor annak örültem, addig tettem a dolgom, vagy pihentem, tök jólesett, hogy végre van egy kis időm magamra is, mert utána kipihentem, feltöltődve tudtam foglalkozni a gyerekemmel. (Hozzáteszem: anyám borzalmasan sz*r anya volt, de nagymamának egészen más! A hibái sem érvényesülnek olyan mértékben, mert a lányom számára én vagyok az elsődleges kötődési személy, az én viselkedésem határozta meg a személyiségét, nem a nagymamájáé.)

A lényeg, hogy igen, az első három év az arról szólt, hogy volt egy csatolmányom, szimbiózisban éltünk, és akkor volt szabadidőm, ha valaki vállalta a gyerekemet. (Ezzel pedig éltem is.)

Most már kamasz a lányom és pont olyan a kapcsolatunk, amilyet mindig is szerettem volna. Nincs túlzott ragaszkodás, van saját élete, barátai, de nagyon mély a kapcsolatunk, minden számára fontos dolgot megoszt, megbeszél velem, tanácsot kér. Meg persze néha vitatkozik is velem, hiszen kamasz, de egyáltalán nem durva a helyzet! A minap is szóvá tettem valamit, hogy rosszul esik tőle, mire közölte, hogy nyugi, más kamaszok szóba se állnak a szüleikkel, nem akarnak velük közös programokat csinálni, ő meg igen. :)

Szóval nyugodtan "kapasd el" a gyereked, mert később meghálálja.

A babáknál is vannak változások. a 3. Hónap egy közülük. Nekem is az első hetekben gyönyörűen aludt a kiságyban, aztán egyszer csak mindig felkel, ha vetettem. Ennyi, igényelte, hogy mellettem legyen. (nem, nem erre szoktattam, mielőtt valamelyik nagyokos anyuka lepontozni miatta)

A babad egyre nagyobb, egyre jobban felismeri, hogy ő már pedig már nem anya biztonságot nyújtó hasában van. Kapaszkodót keres, ami megnyugtat ja, ami emlékezteti arra, hogy nincs veszélyben. Ugyebár ezért szoktak a kiságyba is a baba fészket tenni, hogy szukosebb legyen a tér stb.

A mamának meg kell mondani, amíg a baba nem jelzi neki, hogy vegye ki, addig hagyja békén. Ha nem úgy tesz, nem kell vele otthagyni.