A cicám rákos, összeomlottam, mit tegyek?

Nagyon sajnálom, tudom, mit érzel, én is átéltem ezt.

Én voltam, aki azt írta, hogy gyorsan döntöttem, nem akartam szenvedni hagyni. Voltak kétségeim utána, de sajnos volt már tapasztalatom ilyen esetekről, az orvosok adják az infúziókat és fájdalomcsillapítót hetekig, pedig szerintem tudják, hogy mi lesz a vége. Persze, ők nem mondhatják ki hogy adjuk fel, hiszen a gyógyításra esküdtek fel.

Az, hogy esetenként ilyenkor a kezelések összege akár 100 ezer felett is lehet, "másodlagos", ha valaki szereti az állatkáját - és van miből finanszírozni-, csak sajnos legtöbb esetben hiába.

Ezért kell a gazdinak dönteni, ami persze nagyon nehéz.

...Részvétem...NE LEGYEN BŰNTUDATOD! NINCS MIÉRT!Te megtetted mindazt, ami akkor, abban a helyzetben tőled telt!

Légy szomorú, és sírj!de ne feledd el, Ő boldog helyen van, és ha jó maradsz, hosszú évek múlva találkoztok! de addig is: itt a tavasz, két hónap múlva ismét kidobott cica-babák szezonját fogjuk élni! MENTS MEG EGYET, hisz a szívedben még annyi szeretet maradt! SOK SZERENCSÉT!

Én is azt javaslom, hogy szerezz egy mentett, vagy menhelyi cicát, nekem rengeteget segített, nélküle nem bírtam volna az előző cicám halála után még hazajönni sem esténként az üres lakásba.

De most itt van egy újabb drágaság, akinek talán épp én voltam a megtestesült remény, hogy lehet még boldog élete, aki azóta rengeteg szeretet ad és újra van kivel törődnöm. Megsirattam az előző kis társamat, eddig ismeretlen lelki fájdalmak ársztottak el, zokogtam, én, aki évek óta sírni nem tud, - pedig már szinte mindenkimet elvesztettem - de el tudtam engedni őt. A szívemben így is mindkettőjüknek helye van és lesz is mindíg.

Olvasd el ezt, sírd ki magad és engedd el őt lélekben:

""Tóth Krisztina: Űrcica

Posted date: 2010 March 30 Tue In: Cicák, Dagi, Napos oldal, Vélemény | comment : 1

Nem is olyan régen az űrkutyákról írtam: hajdani, kedves barátaimról, akik a felhők felett várják, hogy ismét elém szaladhassanak. Poci cica, aki négy évig élt velünk, ma hozzájuk költözött. Ott ül valamelyik jó puha felhőn, dagaszt, én pedig ütöm a klaviatúrát é nehezen szokom meg, hogy a bőrszéken nyugodtan hátrébb csúszhatok, mert nem alszik ott mögöttem összegömbölyödve.

Ha valami megzörren a lakásban, folyton azt hiszem , megjött. Pedig nem ül többé az ablakban és nem figyeli méltatlankodva a madarakat, akik az ő területén csipegetnek, nem hoz nekünk ajándékba egeret és nem bámulja fáradhatatlanul a mosogató titokzatos, hörgő lefolyóját. Reggel söprögetés közben egy hosszú bajuszszőrt találtam: olyan volt ez, mint amikor Karácsony után az ember tűlevélre bukkan és összeszorítja a szívét, hogy elmúlt valami. És eszembe jutott, ahogy a gömbökre vadászott a fenyőfán, amit az ő kedvéért aggattak tele csillogó, zörgős díszekkel.

Aki állatokkal osztja meg az életét, az pontosan tudja, hogy minden cica és kutya külön egyéniség, a gazdik pedig sajátos, nehezen leírható fajt alkotnak. A gazdi nem teljesen ember, hanem kicsit maga is állat: hajlandó elragadtatottan bámulni a macskájától ajándékba kapott kövér gilisztát, hogy aztán egy óvatlan pillanatban visszavigye a kertbe. (A gazdi gyereke ilyenkor kimegy, megvigasztalja a sokkos kukacot és újjal előfúr neki, hogy könnyebben vissza tudjon mászni a földbe.) A cica pedig boldog, mert végre ő is adhatott valami finom falatot a kétlábúaknak, akik láthatólag hamar el is fogyasztották – hiszen a giliszta eltűnt!

Poci macska egyébként kifejezetten igényelte, hogy kétlábúszámba vegyék: étkezéseknél helyet foglalt egy széken, esti mesénél pedig a paplanra kucorogva hallgatta, mi lesz Ruminivel a következő fejezetben. Ez lehetett a kedvenc könyve – hát persze, csupa egér és patkány szerepelt benne! Kis Nicolas kalandjai kevésbé érdekelték, a Harry Pottert pedig tényleg csak a kétlábúak kedvéért hallgatta.

Nyaranta vadul kergette s legyeket és mindenféle más repülő lényeket. A tollasokról többször próbáltuk őt lebeszélni: figyelmesen hallgatott és hümmögött magában. Pontosan tudta, hogy mi is meg szoktuk enni a Tollas Csipogókat, bár azt nem sikerült megfigyelnie, miként kapjuk el őket. De a csontot neki adtuk, nem értette hát, neki miért ját szidás, ha néha ő is hazahoz egyet-egyet.

Tavaly nyáron egy óriási szarvasbogárral gyűlt meg a baja, a küzdelem nyoma sokáig ott maradt az orrán. Végül ő győzött, az ellenséget ropogtatva elfogyasztotta. Akkor megtapasztalta, hogy a szarvasbogár nem jó: sőt, pfuj, kifejezetten undorító. Felhagyott a további bogarászással és inkább keresett kiengedésre váró fagyott csirkét, virslit, kolbászt. A kétlábúak sok mindent kiraktak az asztalra, aztán otthagyták, nyilvánvalóvá téve az arra járó cicák előtt, hogy ők már jóllaktak, nem kérnek belőle.

A kétlábúakat nehéz volt megérteni, de Pocika mindent megtett, hogy eleget tegyen különös rigolyáiknak. Ők az asztalról ettek, de ha ő megpróbált alkalmazkodni és ugyanígy cselekedett, akkor a földre zavarták. Saját maguktól belefeküdtek erős szagú vízbe, de amikor ő beleült az üres fürdőkádba, kivették onnan. Maguk elé tartották az újságlapot, ő pedig a mancsával próbálta lesimítani az oldalakat, hogy megmutassa az újságpapír egyetlen értelmes felhasználását. A kétlábúak nem értettek, hogy az újságra rá kell feküdni, pedig számtalanszor megmutatta nekik

Ennek ellenére szerette őket, a nagyobb kétlábút, aki a tükör előtt erős szagokkal büdösítette be magát, hogy ne ismerjék fel. Reggelente vadászni indult, a virágillatú rejtőszag mellé az arcát is összemázolta. A vadászat sikeres volt, este mindig zsákmánnyal jött haza. És szerette Poci a kisebb, Marci nevű kétlábút, akinek macskaneve van, és kicsit ért az állatok nyelvén. Poci esténként lefeküdt a párnájára és figyelmesen hallgatta, hogy mit dünnyög neki a kis kétlábú, miközben simogatja a hátát. Jó szaga volt, Poci örült, amikor bevitték neki az állatkórházba a kisfiú párnáját.

A kórházban minden más rossz volt. Idegen kétlábúak jöttek-mentek, szurkálták, fogdosták, tapogatták. A két ismerős kétlábú nem volt ott, éjjelente rémisztő zajokkal telt meg a levegő, kutyák ugattak, fémkocsik zörögtek, semminek nem volt otthoni szaga. A fémasztal hidegen sütött, mint a márciusi telihold a függönytelen ablakon. Sehol nem volt puha, megszokott melegség, mint otthon a kandalló előtt.

Az ételeknek fura ízük volt, a végén már nem is volt kedve enni. Pocika csak feküdt, a bokorra gondolt, ahol született, a nyárra, a fűben ugráló szöcskékre, a gyíkokra, a kutyákra, akik az utcában laktak, a szomszéd kétlábúakra, akik szerették és mindig megsimogatták, aztán gondolt még a cicatestvérekre, a járda repedésében lakó pókra és arra, milyen süppedős is a naptól átforrósodott őszi avar. Ám akkor szerencsére leereszkedett egy nagy, bolyhos felhő: óvatosan átmászott rá és elkezdett dorombolni. A két otthoni kétlábú küldhette. Biztosan érezték már, hogy fáradt, és nagyon szeretne hazamenni.""

[link]

Hány éves vagy?

Én mindent megértek, imádom az állatokat, volt nekem is.

Szegény cica nem élet örökké. És akármi is van, azt kell nézni, hogy (még ha kegyetlenül is hangzik) csak egy állat. Örülj, hogy nem valamelyik kedves ismerősöddel van probléma. Emberek, legyünk már reálisak egy kicsit.

38-as, neked lehet, hogy csak egy állat, de akinek a társat jelenti és nem "csak egy szőrös, a ranglétrán alattam elhelyezkedő valami", neki igenis fájdalmas lehet az elvesztése! Ha ezt nem vagy képes elfogadni, akkor ne törd már össze az ember lelkét még jobban, légy szíves!

Kedves Kérdező!

A cicám elvesztése után én sem mertem, és nem is akartam örökbe fogadni másik cicát. Féltem, hogy esetleg elhalványul az emléke, vagy őt keresném a másikban is. Aztán, mintha az orrom elé tolta volna valaki, találtam egy cicát, aki gazdit keresett. Úgy gondoltam, hogy nem csak a saját érdekeimet nézem, inkább azzal foglalkoztam, hogy ezzel megmentem az ő életét, nem kell többé az utcán élnie. Közben kértem az előző cicám, hogy ha esetleg ő "küldte" volna, adjon egyértelmű jelet. Kaptam, elég egyértelmű módon. Másnap írt a közvetítő, hogy a cicusnak van egy tesója is, végre sikerült őt is befogni, orvoshoz elvinni, és ismét elválaszthatatlanok. :) Nekem sem volt szívem újra elszakítani őket egymástól, így most van két cicám. Az első cicám elvesztése után nagyon sokáig magamat hibáztattam, és ez most sem múlt el teljesen. Viszont enyhült, és talán mégsem vagyok rossz gazdi, ha már az élet egyből kettővel bízott meg. Szóval szerintem, amikor már elég erős leszel, ne gondolkozz azon, hogy mi lesz, ha újra átéled az elvesztését. Nekem is borzalmas lesz, mert most már kettő, illetve három miatt fog megszakadni a szívem. De próbálok nem gondolni erre, és inkább az együtt töltött időre, élményekre koncentrálni. Elvégre egyszer a szüleinktől is el kell válnunk, vagy bárki mástól, aki jelentett is valaha valamit. Sosem könnyű, de a szeretetünkkel segíteni tudunk egymáson.