A macskák/kutyák éreznek szomorúságot, empátiát, hiányt?

Az ő gondolkodásuk sokkal egyszerűbb mint a mi absztrakt, mély gondolataink.

Nem filozofálják túl a dolgokat, nem töprengenek egy problémán.

Ettől függetlenül igen, éreznek szomorúságot és hiányt. Empátiát is, például a tyúkoknál is megfigyelték, hogy átérzik a csibéik fájdalmát.

Ettől függetlenül minden állat egyéniség. Lehet, hogy a tiéd nem mutatja, vagy még nem fogta fel a helyzetet.

Februárban meghalt az egyik cicánk. Se a másik cica, se a kutya nem nagyon kereste. Igaz, nem voltak nagy puszipajtik, inkább ilyen "elélünk egymás mellett békében" jellegű viszonyuk volt. Halottan nem látták, altatni kellett őt, míg az állatorvos elaltatta, bezártam a másik kettőt egy szobába.

Ettől függetlenül tuti, hogy éreznek hiányt pl., amikor elmegyünk és anyóséknál hagyjuk a kutyát, azt mondja, egyértelműen szomorú, sír utánunk egy ideig, aztán megnyugszik, jól érzi magát velük. De nagyon örül, mikor meglát minket. A macskánk is nagyon örült, mikor érte mentünk a panzióba tavaly a nyaralás után, biztos, hogy hiányoztunk neki. Szóval mutatnak amúgy érzelmeket, csak nem igazán egymás felé, hanem inkább felénk, hozzánk kötődnek.

Attól is függ mennyire voltak jóban. Nálunk amikor az öreg macska meghalt, akkor a fiatal ugyan tudta mi a helyzet mikor eltemettük, de nem igazán rázta meg az eset. Legfeljebb kicsit megszeppent volt mert tudta ki van a törölközőben és hogy mi a helyzet, de az öreg macskát nem hiányolta utána már kicsit sem. Nem voltak annyira jóban, sokszor főleg csak szivatta őt, az meg fújt és morgott rá, próbálta kerülni mindig.

Viszont ugyanennek a fiatal hozzánk került kismacskának amikor a tesója tünt el, az egy teljesen másik helyzet volt. Őt napokig intenzíven kereste, nyávogott, érződött mennyire hiányzik neki. Még hetek múlva is sokszor ott az ajtókeret lenti oldalát leste sűrűn, hogy nem-e megjelenik hirtelen a tesója. Mondanom se kell, korábban sülve főve együtt voltak és rengeteget játszottak is együtt.

Szóval ezen is sok múlik.

60 éve nagyapámnak volt egy keverék kutyája. Kölyökkorában "mentette" ki a szomszéd kezei közül, amikor az a földhöz vagdalta a felesleges szaporulatot. (Akkoriban vidéken még így ment a dolog.) No,a lényeg, amikor az öreg meghalt a kutya is jött a gyászmenettel, aztán lefeküdt a sír mellett, és napokig nem láttuk. Én közben hazamentem a városba, csak a nagymamámtól tudom, csontig soványodva megint kiment a temetőbe,aztán soha többé nem is ment haza.

Konrad Lorenz, a nagy etológus szerint vannak ilyen "egygazdás" kutyafajták, akik képesek utánahalni a gazdájuknak.