Miattam halt meg egy cica. Nem bírom elviselni. Hogy lehet ebbe belenyugodni?

Ma délelőtt sétáltam a kutyámmal a városban, egy elég forgalmas helyen.

Mentünk a járdán, jobb kéz felől családi házak, bal kéz felől pedig az út. Ahogyan haladtunk a járdán, a házak véget értek, ahol egy kisebb füves-gazos tér van. Az a kis hülye macsek pedig pont ott volt takarásban a sarkon, aki annyira megrémült tőlünk, hogy át akart rohanni a túloldalra.

Átsurrant előttünk, ki a kocsik elé, majd egy pillanatra eltűnt az egyik jármű alatt. Hallottam, ahogy ropog… Kocsi hajtott tovább, miért is állna meg ugye…

Ezután már örökre belém égtek azok képsorok, ahogyan próbálna futni, de ahelyett pörög körbe - körbe, a szájából pedig ömlik a vér. Elkezdtem gondolkodni, hogy melyik állatorvoshoz inaljak vele egyáltalán meg hova, közben pedig hajtottak el az autósok mellette. Kb a 15. másodpercben elfeküdt. Kutyám sem tudta mi történik, szerencsére pont volt ott egy vasoszlop, ahova ki tudtam kötni, átsiettem az úton, lehúztam onnan, fogtam a hasát meg a nyakát megnézzem lélegzik-e, de már semmi élet nem volt benne… :(

30 perc volt onnan séta, hazáig sírtam úgy haladtam át a városon. Elkezdett szakadni az eső és érdekes, de szinte észre sem vettem hogy eláztunk. Volt nálam kevés pénz, legszívesebben beültem volna valami putri kocsmába hogy leigyam magam, de annyira hányingerem volt, hogy nem csúszott volna le semmi. Enni is alig bírtam egész nap. Fejem megfájdult a sok sírástól. Azon is eltöprengtem, vajon kiírjam-e a városunk csoportjába az esetet, hátha olvassa a gazdája és legalább tudjon róla egyfajta “vigaszként” hogy nem szenvedett sokat, de őszintén még ehhez sincs kedvem. Rosszul vagyok.