A macskám meghalt, és szörnyen érzem magam. A házam minden szeglete rá emlékeztet, és olyan üresnek érzem magam. Mit tegyek most?

Utolsó válaszolóknak: köszönöm a válaszaitokat!

33 éves férfi vagyok, és nem akartam macskát. Az orvosi pályám elején járok, sokszor heti 70 órát dolgozok és egyedül élek. Ezek a feltételek nem èppen ideálisak az állattartásra. 2017-ben találkoztam Bogyóval. Az ünnepek miatt csak hátul találtam parkolót a Tesconál, és a pakolásnál sírásra lettem figyelmes. Egy dobozban, a bokor alatt ott volt Ő, az én kis Bogyóm. Akkor nyílhatott ki a szeme, sovány volt, bolhás és koszos. Elvittem magammal, rendbe raktam, és próbáltam neki otthont keríteni, de senkinek sem kellett, még a közeli menhelyeken sem tudták őt befogadni.

Közben pedig megszerettem, és ő is engem. Amikor pár hét után az egyik szomszéd magához vette volna a kislányának, annyira kapaszkodott belém, nem akart elengedni, hogy végül megtartottam. Engem választott, és úgy voltam vele, akkor hozzá kell igazodnia az éltemhez, és kicsit nekem is az övéhez. Sosem volt előtte semmilyen állatom, mindent tanácsok, tapasztalatok és a Google segítségével tanultam meg.

Nagyon szerettem őt, de nem volt rá mindig időm. Több figyelemre és játékra vágyott, amit a munkám miatt nem tudtam neki megadni. Ezért próbált folyton szökni, ezért rosszalkodott állandóan. Kövezzen meg bárki, akinek egy 16 órás ügyelet után van még ereje “lefárasztani” a cicát. Nekem nem volt, és közvetve, de végül ez okozta a halálát.

Tudom, hogy a hibáim ellenére is szép életet biztosítottam neki. Szép, de rövid életet. Tudom, hogy nagyon szeretett engem. Tudom, hogy tudta, mennyire szeretem én is őt. Sosem fogom elfelejteni.

Lehet, hogy egyszer képes leszek újra megnyitni a szívemet egy másik állat előtt, de az nem most lesz. Bogyót nem fogja pótolni senki.

Ahogy múlik az idő, kezdem megszokni, hogy a cipők és papucsok úgy vannak, sorban, ahogy leraktam őket. A száradón is rajta marad minden ruhadarab. Ilyenek mellette nem fordulhattak elő. Az ételeket is ki tudom pakolni anélkül, hogy felugrana a konyhapultra, és vízzel le kéne spriccelnem. Nem mászik fel az ágyra az éjszaka közepén, és nem nyalogatja az érdes nyelvével többé a fülemet. Nem pukizik az orrom alá…nem az állatkaja részleg az első hely, amit bevásárlás során felkeresek. Apróságok, amik nagyon fognak hiányozni. Ma volt az első nap, amikor ránéztem a fotójára, és mosolyogtam. A világ egyik legviccesebb cicája volt. A szépre fogok emlékezni.

Sajnálom, ami a kedvenceddel történt. Borzalmas érzés lehet. Ugyanazt tudom neked tanácsolni, ami te nekem: ne magadat okold. Tévedni és hibázni emberi dolog. Elsősorban saját magunknak kell megbocsátanunk, mert a cicáink már rég megtették!