Befogadtam utcáról két macskát, de rájöttem, hogy nem kellett volna megtartanom őket, mert nem vagyok macskás. Együtt lehet élni velük úgy, hogy az alap kötelezettségeimen kívül "nem veszek róluk tudomást"?

Van egy kutyám, akivel nagyon passzolunk, pont illik az ideges, hirtelen, önpusztító jellememhez, mert ő meg nagyon türelmes, nyugodt kutya, aki a lakásban szó szerint semmit nem csinál, csak van, mint a befőtt, de kint órákat lehet vele sétálni, ami nagyon jót tesz. Ő is mentett kutya, mint ezek a cicák, de ővele olyan jól megvoltunk, mindig tudta mit kell tennie, hogy épp odajöjjön és ölembe hajtsa a kis fejét vagy csak hagyjon békén vagy kezdjen esetleg bohóckodni vagy lépjen fel védelmezően(amikor féltem). Egyszerűen egy tökéletes kutya, szavak nélkül beszél és tanít engem a mai napig, de ezekkel a csóri cicákkal nem tudok kijönni sehogy. Ha simizni szeretném őket, ők nem akarják, ha épp nem érek rá, a fejemen ugrálnak, hogy játszunk, ha kaját adok épp nem kell nekik, de fél óra múlva kunyerál, ha kint van nem jó, de bent se jó, az se mindegy mivel játszunk, áh, nem értem őket, nem tudok mit kezdeni velük, 1xűen idegesítenek. Szóval ha a reggeli-esti kaja-pia-almolás-gyógyszer-szőroldó stb kötelezettségen kívül egésznap rájuk se nézek, az nagyon rossz lenne nekik? Mert én már nem tudom egésznap lesni a kívánságukat, majd ha odajönnek kapnak egy simit. Kutyesszal megvan a rendszerünk, életmódunk. Viszont azért szeretem őket, meg rajtam kívül mindenkitől félnek, hogy adhatnám így bárkinek őket.

Amúgy egyáltalán van ilyen, hogy sehogy se értem őket, hogy nem valóak nekem, hogy 1xűen kutyásnak születtem, abból is a nyugis, türelmes fajtákhoz? Vagy simán csak szarember vagyok?