Mit kezdjek a lovas baleset utáni félelmekkel?

Szerintem le kéne esned még jó párszor ahhoz, hogy elmúljon ez a félelem. Nekem van egy ilyen nagyon hülye teóriám, hogy a lovasoknak sokat kell esniük ahhoz, hogy hozzászokjanak, mert a legtöbb emberben azért van benne a majré, mert attól fél, hogy mi lesz, ha leesik. Megmondom, semmi. Nyilván a te esetedet az komplikálja, hogy már amikor először leestél, történt egy nagyobb reccsenés, és ezért nem az az élmény maradt benned, hogy: leesek, leporolom magam, visszaülök, hanem az hogy leesel->kórház->műtét->hercehurca->ágynyugalom->gyógytorna->hosszú rehab.

Ez sajnos akarva-akaratlan beleég az ember agyába, és amikor végre vissza tud ülni a lóra, benne marad majd a feszkó, hogy jaj de basszus nagyon vigyáznom kell, különben fél évig megint nyominger leszek, és azt nem akarom.

Szóval én azt gondolom, hogy meg kéne tanulj esni. Le kéne esned párszor sérülés nélkül ahhoz, hogy rájöjj, hogy ha leesel, nem 100%ban kötsz ki a traumatológián, és gyakorlatilag megszűnne az a fajta félelem és nyomás, ami mindig kísért, mert félsz az eséstől. Mert szerintem nem a lovaglástól félsz, hanem az eséstől. Volt egy ilyen tanítványom, nagyon ügyes volt, már az elején ráérzett az ütemre, az ügetésre, kedve is volt hozzá, meg minden, de ő is be volt feszülve egy-egy újabb feladatnál, hogy mi lesz, ha ő leesik. Úgyhogy kutyaharapást szőrével gyógyszerrel addig ügyeskedtem, amíg egyszer tényleg el nem értem, hogy lecsússzon egy feladat közben - futószáron -, természetesen nem lett semmi baja, csak puffant egyet, és lám lám teljesen megnyugodva mászott vissza, hogy basszus, nem történt semmi gáz, nem is olyan bajos esni! Ő egyébként előtte pár évvel úgy leesett a lóról egy barátnőjénél, hogy alábakolt a ló, és olyan királyul leesett, hogy agyrázkódása lett, illetve teljesen kiesett neki a következő pár óra, így megvolt az alapja a félelmének, és én ezt egy ilyen minor lecsúszással hidaltam át. Természetesen ez nem mindenkinél működik, valakinél a visszájára is fordulhat, de mivel elég stramm tanítvány volt, és nem egy pánikolós természetűnek ismertem, vállaltam a kockázatot.

Nekem is volt természetesen rengeteg lovasbalesetem, ami nekem sokáig problémát okozott az a vállficamom utáni időszak volt, mert egyrészt nem műtötték elsőre és instabilnak éreztem, másrészről, amikor ugróedzésem volt, és egy-egy nagyobb akadály került elénk, bizony felmerült bennem, hogy basszus, ha ezt elnézem, és beleesünk, biztos megint kihagyhatok fél évet... Nos ilyen gondolatokkal elég nehéz nekimenni egy ugrásnak, és az első időkben sokszor le is fordítottam a lovat az ugrásról, ha nem voltam magunkban biztos, de aztán az egyre több edzés, és egyre nehezebb feladatok kezdték elfeledtetni ezt a bajt, aztán le is estem párszor kisebbeket, amik után szintén stabil maradt az ízület, úgyhogy nem aggódtam miatta. Aztán persze volt egy nagyon csúnya bukásom síkon, lovacska kanyarban nem találta a lábsorrendjét, felbuktunk, előrefelé estem, és mikor fel kellett tápászkodni vettem észre, hogy az az ízület bizony nem olyan pózban van, ahogy lennie kéne. Na ez egy év kihagyást jelentett, meg kellett szegecselni, azóta olyan stabil, hogy egyáltalán nem félek tőle, hogy bármi baja lesz. Ezidáig még nem cáfolt rá semmi, hogy tévednék, bár lehetséges, hogy a következő versenyszezonban érnek meglepetések, ki tudja? :D

Summa summarum, én nagyon ragaszkodom ahhoz az elvemhez, hogy az embernek minél előbb meg kell tanulnia esni, és meg is kell tapasztalnia azt, mert ha nem szembesül vele korán, hogy mivel jár ez a sport, az első esés egy életre derékba törheti a "karrierjét". Téged ez nem tudott teljesen elriasztani, inkább megriasztani, ez jó jel, pláne egy ilyen kaliberű, szerencsétlen második alkalom után, szóval ha túl tudsz jutni ezen, márpedig ez elhatározás kérdése, és sok-sok tapasztalaté, akkor a századik esés után már minden könnyebb lesz. ;) Addig pedig lehet, hogy meg kéne kísértened a sorsot egy-egy kisebb lecsúszás/esés erejéig, hogy rájöjj, nem mindig olyan drasztikus a katapult kimenetele. Sok cseresznyét!