Ha egy lovas lány beleszeret egy focistába abból egyszer lehet valami?

9-es válaszolóval azért én nem teljesen értek egyet.

17 éve élek együtt férjemmel, 7 éve vagyunk házasok, van egy 4 éves gyönyörűséges hercegnőnk is. Világ életemben lovas voltam, 10 évesen ültem először lóra, 12 évesen (gazdag szülőknek köszönhetően) megkaptam az első lovam, 15 évesen megismertem jelenlegi férjem. Igazi lovas vagyok, napi szinten jártam a lovamhoz, versenyeztem, éjszakákat töltöttem az istállóban, ott töltöttem a hétvégéimet, suliidőben az összes szünetemet, karácsony napján is kinn voltam. Ő sohasem volt oda a lovakért, a versenysportot kimondottan állatkínzásnak találta. Ma már csak hobbilovas vagyok, a lovakat itt, a háztól nem messze, a faluban tartjuk, de így is napi munkát igényelnek, ami mellett egyébként én is 8 órában dolgozok. Attól, hogy ő nem lovas, (ami egyébként nem egy külön faj!!!) még megérti, hogy én szeretem és foglalkozni akarok velük. Ha betegek, ő ugyanúgy jön, és segít, ha kólika van, jön és ő is segít jártatni, ha az istállóban alszok, hoz meleg teát és takarót. Ha szeret, úgy fogad el, ahogy vagyok. Sosem kaffogott azért, mert ha elmentünk nyaralni, akkor belevettünk egy lovas programot is, soha nem volt baj, hogy hétvégén is trágyaszagúan értem haza, soha nem bánta, ha éjszaka a viharban felkeltem és mentem bezárni őket az istállóba. Pedig nem lovas, nem is lovagol. Ez szimplán a kölcsönös tisztelet. Én is elfogadom, hogy ő informatikus, éjjel-nappal képes lenne bögyözni a gépet, ráadásul imád biciklizni, minden nyáron hosszú bicajtúrákra jártunk, pedig én nem voltam oda a két kerékért, de elég volt mindig az, hogy együtt lehetünk, ráadásul őt boldoggá teszi. Ha az Eurosporton bicajozás megy, akkor azt nézzük, ha lovaglás, akkor azt. Ha a ló beteg, akkor arra költünk, ha a bicajokon ki kell valamit cserélni, akkor arra. Nekem egyáltalán nem nehéz az életem úgy, hogy őt elfogadtam olyannak, amilyen, és ő is engem. Teszem hozzá, férjem nem csak engem tisztel, hanem az állatokat is, így soha nem mondana olyant, hogy majd a doki megoldja. Ha a kislányunkról, a kutyánkról, a macskáinkról vagy a lovakról is van szó, ő is ott virraszt velem, mert tiszteli az állatokat is, nem alsóbbrendű lényként kezeli őket, sőt, ha gond van, ő előbb hívja az orvost, mint én. Egy állatokat lenéző emberrel nem tudnék együtt élni. Úgyhogy itt szerintem nem a türelemről van szó elsősorban, hanem egymás és élőlény társaink tiszteletéről.

Baromi szerencsés vagy, utolsó válaszoló, irigyellek. Nekem 3 gyerkőcöm van és a férjem azon túl, hogy végzi a munkáját (azt elég jól és jól is keres) nagyjából ennyiben veszi ki a részét a háztartásból és a gyerekekből. Még annyi időre se tudom őket ráhagyni, amíg kiszaladok egyet lovagolni. Nem mondja, hogy ne tegyem, de tuti úgy csinálja, hogy legközelebb ne akarjam hogy segítsen. Akkor lovazok, ha a szüleim vigyáznak a gyerekekre, vagy viszem magammal őket, ami azt jelenti, hogy én ugyan nem ülök lóra, de ők igen - meg is van a látszatja, a legkisebb (2 éves) gyerekem is gond nélkül tanüget a póniján. :-) Itthon meg tartom a hátam, hogy lovasnak nevelem a gyerekeket, pedig nem annak nevelem, egyszerűen imádják ők is.

Soha nem fogja a férjem elfogadni, amit csinálok, minden nap, minden pillanatban megharcolok érte. Sajnos én későn jöttem rá, hogy nem is akarja tolerálni azt, amiért én pici gyerekkorom óta keményen dolgozom.

Ezért írtam, hogy ha kellően tudja egymást tolerálni két ember, akkor működhet. Nálunk úgy tűnik, ez valahogy nem megy.

Mi lenne? Hát ez:

[link]

Soha! A lovasok utálják a focistákat. A focisták pedig csak lovatlanokba lesznek szerelmesek.

..de a viccet félretéve.

NEM! SOHA! Ti örökre utálni fogjátok egymást. Ez lehetetlen, nem...