Vágta. Hogyan küzdjem le a félelmet?

Egy pár tanácsra lenne szükségem. A kérdés: ki hogy küzdötte le a vágta iránti félelmét? Ugyanis két eshetőség között elmélkedem: szóljak - e az edzőmnek, hogy várjunk még vele, nem készültem fel a dologra, mert félek vagy szedjem össze magam, nézzek szembe a félelmemmel és ezáltal győzzem le azt? Attól tartok, hogyha a "várjunk még" verziót választanám, életem végéig várhatnék, viszont rettegek, hogy baj lesz a próbálkozásból. A körülmények: futószáron vagyok, lovat nem először láttam életemben, lovagoltam egy évig a mostani tartós lovaglási időszak előtt is, csak a tanulás miatt ez abbamaradt. Akkoriban még nemigen mélyedtem el a neten a lovaglás 'rejtelmeiben', bíztam vakon az edzőmben, aki levett úgy a futószárról, hogy vágtázni nem tudtam és egy év után tértünk át erre a kérdésre, akkor is a "cél most az, hogy fennmaradj a nyeregben" elvet követve. Egy pár "vágta" alkalom után estem ki pont az oktatásból és jó pár évig nem mentem többet. Persze, ez alatt az idő alatt a pályán a ló néha megijedt és átcsapott vágtába, én meg ugyan nem estem le, de a szívem majd kiugrott a helyéből és eltartott egy pár pillanatig, mire magamhoz tértem, hogy egyáltalán megállítsam a lovat. Mikor mostanában újra érlelődni kezdett bennem a gondolat, hogy szeretnék újra lovagolni és kikötöttem az első lovardában, a helyzet majdnem ugyanez volt: 2 alkalom futószár után szabadon, majd a ló behisztizvén körbenyargalta velem a pályát, én meg szinte zokogtam, amiért 'vérre menő küzdelmet' kellett folytatnom a fennmaradásért a bérlóval. Persze, azonnal lovardát váltottam, a mostani helyem nagyon jó, a ló nem bérló, hanem 'magántulajdon', sokkal könnyebb vele az élet. Azonban az előző rossz élmények hatására - plusz egy tényleg nagyon minimális inkább lóról lecsúszás semmint esés miatt - elkezdtem félni a gyors ütemű mozgástól. Eleinte a gyorsabb tempójú ügetés is görcsös nyeregmarkolást eredményezett, ez a gond immár nem áll fent. A vágtával is próbálkoztunk korábban a ló gazdájával, de könyörögtem, hogy álljunk meg - vágtáról szó sem volt, csak az azt megelőző gyors ügetésről - és kezem - lábam remegett a nyeregben. A gond az, hogy egyszerűen megbénít a félelem, egy hirtelen mozdulattól, kiváltképp nagy sebességnél (ami sebesebb, mint a lépés és a sima ügetés) szétesem, combom, térdem azonnal enged és csak az van bennem, hogy "Úristen, leesek!", végeredményképp nem tudom összeszedni magam és vissza kell venni a lovat. Azóta nem merült fel a kérdés, a gyors ügetéssel, mint említettem gond nincs, már a ló kisebb botlásaitól sem kapok szívbajt és a lóval is mintha egyre jobb lenne a kapcsolatom (mindig bennem van, hogy a ló nem az enyém, csak ne okozzak neki sérülést, nem ismerem, úristen mi lesz, ha mégis miattam sérül meg, stb.), kezdem kiismerni, megszokni őt. Viszont ismét felmerült a vágta kérdése és a gondolatra már a gyomrom is mocorog. Ügetés, tanügetés (tanügetés immár kengyel nélkül is) simán megy, biztonságban érzem magam, de feljebb magamtól szerintem sosem mernék lépni, viszont erőteljesen nem akarom, hogy a 'lovaglótudásom' ezen a szinten megragadjon. Vágyok arra, hogy el tudjak lovagolni egy lovat, sőt a jövőben a saját ló is nagyszerű lenne idővel és szinte biztos vagyok benne, hogy ha a vágtával meg tudnék barátkozni és én is tapasztalhatnám, hogy valójában milyen jó élmény is ez a jármód, már attól se félnék, hogy a jövőben szabadon elvisz a ló, én meg leesek és kitöröm a kezem - lábam, hisz ha ki tudnám ülni a vágtát, biztos sokkal magabiztosabb lennék a kérdést illetően. Szóval, ha valakinek volt ilyen problémája, kérem ossza meg velem: hogyan győzték le a saját agyukat? Vagy a tanítványaik ilyen fajta problémáját hogyan orvosolták, mit mondtak neki? Biztatták őket, hogy szedjék össze magukat, higgyék el, hogy nem lesz baj, nem kérnék tőle a vágtát, hogyha nem bíznának bennük, hogy nem esnek le, vagy halasszam el a dolgot és várjak még vele?

Köszönöm a válaszokat előre is.