Elmondod a történeted, ha a depresszióból a kutyád segített kilábalni?

Nekem inkább abban segít, hogy ne legyek depressziós. Mindig van kihez szólni, vagy az is elég, ha csak elmegyek mellette, és látom, hogy milyen békésen alszik...

Nem vagyok elzárkózva az emberektől, de... valahogy jobban esik néhacsak a kutyával lenni.

Nekem rengeteget segített. Kicsivel több mint két éve sikerült a barátságaim nagy részét elcsesznem egy nő miatt, akivel nem sokra rá szakítottunk is. Nem volt tervben, hogy vegyek egy kutyát mivel alig mozdultam ki így nem tudtam volna elképzelni, hogy én minden nap többször lemenjek a kutyával sétálni. De aztán egyik ismerősöm írt, hogy tudok-e valakit akinek kell egy németjuhász (kedvenc kutyafajtám) mert pár hónapja születtek és egyik ember akinek megígérték meggondolta magát.

Elmentem megnézni aztán egy nap alatt annyira hozzám nőtt, hogy elhoztam. Utána természetesen rendszeresen lementem vele sétálni, a friss levegőn töltött idő alapból segített abban, hogy jobb hangulatom legyen, meg az is, hogy elkezdtem beszélgetni a többi kutyát sétáltató emberrel. Meg hát amikor itthon vagyunk akkor se lehet kibírni legalább egy mosolygás nélkül azt amikor a lábamra teszi a fejét, hogy simogassam.

Az eleje egy kicsit stresszes tud lenni mire egy kicsit megneveli őket az ember, hogy az utcán ne egyenek meg mindent amit a földön találnak, szobatisztaság, stb, de utána szerintem az egyik legjobb dolog a világon alapból is, meg hát persze depresszió ellen is.

Már 5-6 éve megvolt a kutya, mikor egy nehéz korszak jött az életembe, ha elkezdtem sírni vagy valamiért ideges lettem, már jött is hozzám és addig böködött, amíg el nem kezdtem simogatni és meg nem nyugodtam. Volt, hogy tudatosan a fürdőbe menekültem "előle", de akkor meg elkezdett ugatni és az ajtót kaparta.

Fontos megjegyeznem, hogy eközben volt egy másik kutyám is, ő elég kicsi és úgy alakult, hogy mindig együtt, összebúlyva szoktunk aludni, de őt pl pont nem érdekelte, ha épp borzalmasan éreztem magam. Meg ugye nem biztos, hogy az a legjobb, ha nem hagyod, hogy kijöjjenek belőled az érzelmek, de az biztos nagyon sokat adott, hogy tudtam, hogy valakinek fontos vagyok...

Ha még sose volt kutyád, nem hiszem, hogy ilyen állapotban kéne belevágni...

Ha rendesen csinálod/tartod, mint bármit az életben, akkor nagyszerű terapeuta lehet egy kutya. Felelősséget vállalsz érte, játszol, tanítod, sétáltatod. Nem törpölsz annyit más felesleges dolgon, mert naponta 20x eszedbe jut mit csinálhat, mikor nem vagy vele, illetve mikor együtt vagytok az időd 70%át lopja a kis sunyi. Mindig lesz valami nyavajája ami miatt órákat bújod a netet, de végül mindig a dokinál kötsz ki. Vághatod a körmét, ritkán fürdetheted, rengeteg lóvédtól megfoszt mert egyre jobb kajával tömöd a fejét akaratlanul is. Te ismered a lehetőségeid, egy biztos, hosszútávú döntés.

Üdv.: az Ross 128 b-ről!!! :D

Én nagyon padlón voltam, és úgy hiányzott nekem egy kutya, mint púp a hátamra. Semmit érnőnek éreztem magam, egy senkinek, és nem éreztem azt, hogy lenne értelme az életemnek. Tudtam, hogy egy kutya hatalmas felelősség, és én nem éreztem azt, hogy ilyen állapotban jó gazdi lehetnék, pláne, mert sosem volt kutyám még.

A barátom unszolt, hogy legyen egy kutyánk. Nagy nehezen belementem... örökbe fogadtunk egy menhelyit. Azóta az életem 180 fokos fordulatot vett.

Az eleje rázós volt. Sokszor járt le wc-zni. Hajnali 1-2kor kinn voltunk, majd 6-kor, 8-kor. Egy éves volt, de így is kellett, idő, hogy normalizálódjon az életünk.

Engem igazából úgy mentett meg, hogy a fókusz az életemben átkerült magamról, rá. Az ő igényei lettek az elsők. Figyeltem minden rezdülését, a hangulatát, a szokásait, a kakiját :D

Hihetetlen mennyiségű szakirodalmat nyálaztam át, azért, hogy megértsem a viselkedését a vágyait, a szükségleteit.

Jó gazdija akartam lenni, és boldoggá tenni (nem elkényeztetni!).

És még most is tanulunk együtt, egymást. Jó hogy jött az életemben, mert van kiért felelősséget vállalnom. Nem akarom, hogy történjen velem valami, mert a kutyámért felelős vagyok. Ő mindig vár és mindig szomorú ha elmegyek. Szeret velem lenni és már első naptól hallgatott a szavamra. A párom viccesen úgy szokta mondani, hogy kaptunk egy konyhakész kutyát.

Szóval nagyon sokat hozzátett az életemhez az, hogy ő van és szinte csak rám számíthat. Előtte nem volt energiám a munkámra, tanulni. Most megy már mindkettő. Új barátokat szereztem egyrészt a többi kutyatartó is egy külön kis klikk itt és a kutyám is hamar a környék kedvence lett. Sok kutyás van és mindenki nagyon kedves és jóindulatú velünk. És hát kutyásként más lesz sok dologba az életed. Jobban felfedezed a környéket. Rádöbbensz, mennyi kaját szórnak el az emberek az utcán, és megbotránkozol rajta. (mert a kutyád, hol egy fél kolbászt húz elő a bokorból boldogan, hol egy egész szendvicset, de olykor nasinak belefér egy doboz fánk is) Más perspektívából látsz mindent.

A kutya alkategória keresőbe ha depressziót írsz biztosan lesz rá találat. Én láttam itt kérdést arra vonatkozóan hogy egy anya kutyát vett a gyerekének hogy kirántsa a nehéz időszakából.

Saját tapasztalatom nincs

"Nekem még nincs. Nagyon szeretnék, de félek mert még sosem volt kutyám."

Mármint te magad depressziós vagy és így szeretnéd leküzdeni?

Mondok valamit: Elsősorban itt nem is a depresszión van a hangsúly, hanem hogy hogyan állsz hozzá a kutyatartáshoz. Eltökélt vagy? Meg fogod adni neki azt, amire a kutyának szüksége van (kutyaiskola, napi lemozgatás, közös séta, stb.)? Hajlandó vagy felülemelkedni a gátlásaidon a kutya kedvéért? Ha ezekre igen a válasz, akkor azt mondom, hogy nyugodtan vegyél egyet és meglátod, le fogod küzdeni a depressziót is! Ha csak azért vennéd, hogy a lakásban/udvaron tartsd és hozzábújj, akkor ugyanúgy depressziós fogsz maradni.