Aki felnőtt harmincas, de a szüleivel lakik, szeretne kutyát, de a szülei nem, azok hogy oldják meg?

Egy kutya tartására való pénz és egy házra való pénz az két külön dolog, ne hasonlítgassátok össze a havi tízezres költséget a kutyára a tizenmilliókat érő házakkal. Persze, lehet albérlet, meg hitel meg miegymás, de tudjátok mit? Én se akarnék hitelbe keveredni ebben a mai helyzetben.

24 évesen még az édesanyámmal élek, így tudok spórolni hogy egyszer saját életet kezdjek. De nem fogok most különmenni egy albérletbe, hogy kínlódva éljek meg tartalék lehetősége nélkül, amikor így tudok spórolni, és bár beszállok mindenbe, mégis marad pénzem félrerakni. Kutyáim is vannak, bár nekem partner a család. Mindenki rohadt ellenséges itt hogy költözzél külön meg vegyél házat, hát képzeljétek, egyedüli szingliként tőke nélkül, egy átlagos, nem fővárosi környezetű munkahellyel nem lehet csak úgy különköltözni. Nálunk itt nem botránkoztató, hogy még kapcsolatban is a szülőkhöz költöznek a fiatalok, ott kezdik a családalapítást, mert nem repkednek a milliók az új házakra. Ez van. Kompromisszumokat kell hozni, de én úgy gondolom, hogy sajnos ha a szüleid nem akarják, nem szabad rájuk erőltesd. Esetleg érdemes lenne kideríteni, miért nem akarják? Alapból nem szeretik a kutyákat, vagy az általa okozott gondból nem kérnek? Takarítani nem takarítanál utána, vagy nekik kéne költségeket állniuk?

Én mindig azt mondom, hogy akármilyen állatot csak akkor lehet vinni a házhoz, ha az összes családtag minimum nem ellenzi.

Ennek szellemében akkor lett kutyám a szülői házban, amikor anyám is beleegyezett.

Utolsóval nagyon egyetértek.

Egy harmincas éveiben járó ember örüljön, ha kutya nélkül ott lakhat még a szüleinél. Ha még kutyát is vinne oda, akkor ne csodálkozzon, ha ajtót mutatnak neki a kutyájával együtt.