Mit csináltál mikor meghalt a kutyád? Első nap, első két hétben, első hónapban?

Rengeteget bőgtem. Mást nem igen tudtam. :(

Illetve ahogy máskor is, sokat dolgoztam, akkor legalább a munkára koncentráltam.

Kb. 3 hónapra rá pedig elkezdtem menhelyen önkénteskedni. 1 év múlva fogadtam örökbe a mostani kutyámat.

Top titok.

Nagyon megviselt, ennyi.

Az első 3 napban sokat sírtam, aztán valahogy ez elmúlt, és ilyen "tagadási" fázis jött, mintha nem is halt volna meg, nem fogtam fel. Csak néha jött elő egy-egy pillanatban, hogy rádöbbentem és akkor megint sírhatnékom lett.

Sokat rajzoltam róla, mindenféle kreatív módon örökítettem meg ezekben az időkben.

Sírtam, dolgoztam sokat, így elterelődött a figyelem valamelyest.

Imádtam a kutyámat, a világ legjobb kutyája volt, együtt nőttünk fel, idén lett volna 15 éves. Kicsit megkönnyebbültem, mikor kb 3 hónappal ezelőtt el lett altatva, mert egyre nehezebben mozgott, fájtak a hátsó lábai, a csípője, látszott a szemein is, hogy öreg, fáradt. Fel voltam rá készülve, hogy hamarosan bekövetkezik az elkerülhetetlen, sírtam is előtte is sokat.

Kedves kérdező, Te ugye egy fiatal lány vagy ?

Ha elfogadod egy 50-es pasi tanácsát, akkor azt kell tenni, hogy azonnal egy új kutyát kell venni, vagy elhozni egyet a menhelyről.

Én is nagyon nagy állatbarát vagyok és a kutya a mindenem.

Az ember és állat közti kapcsolatra pont ugyanúgy kell tekinteni, mint az emberek közti párkapcsolatra.

Ha elpusztul a kutya, azonnal kell egy új, hogy a fájdalom tompuljon, ugyanúgy, ahogy az embereknél. Elhagyott a párom, azonnal keresni kell egy másikat. Soha nem szabad magadba roskadni és gyászolni. A néhai kutyát ezzel nem sérted meg ha új kutyát szerzel be.

A kutya van az emberért, nem pedig fordítva. Persze a kutyások jól tudják , hogy ezen utolsó kijelentésem nem teljesen igaz, mert a szerető gazdi képes hülyét csinálni magából egy kutya kedvéért. Én is így vagyok ezzel. Úgy egy éve nekem is meg kellett válnom életem 5-ik kutyájától. 2 nap alatt sikerült is találnom egyet, de nem tudtam még pár napig elhozni. AZ az 1 hét nagyon nehéz volt. Ahogy beköltözött akkor minden rendben lett.

Egyetlen dolgot nem értettem magamon. Úgy éreztem nem szeretem ezt a kutyát és nem is fogom. Hónapokig így ment.

Aztán egyszer csak megváltozott a dolog. Valószínűleg ekkor volt, hogy már teljesen el tudtam engedni a régi kutyát.Nem hasonlítgatom össze a régit és az újat. Most nem adnám semmiért az új kutyát.

Egyszóval mielőbb új kutya, ez az egyetlen jó megoldás.

Aznap, a,okod elvittuk elaltatni nem sok mindent.

Nem szóltam csak, ha kérdeztek, sokat takarítottam, nem ettem és csak néztem magam elé. :(

Mostmár jobb (1 hete történt)

Majdnem bekattantam...

Júliusban ment el szegénykém, egy műtét másnapján, pedig nagyon bíztunk benne, hogy ha már azt túlélte, akkor fel fog épülni. De aztán hívtak a rendelőből, hogy baj van. :(((

Onnantól kezdve bőgtem folyamatosan, miközben több ismerőssel is cseteltünk, mert sokan drukkoltak értünk, meg érdeklődtek, hogy mi van.

Éjszaka meg mentem sétálni egyedül a megszokott útvonalakon, és bőgtem tovább. Másnap reggel és este ugyanez. Minden fánál, bokornál, kanyarnál stb. eszembe jutott valami, pl. hogy melyik fához szokott először odaszaladni, amikor kimentünk a lépcsőházból; melyik bokornál, fűcsomónál szokott sokat szimatolni; melyiket szokta mindig lepisilni; hol szokott bekanyarodni egy másik útra; hol szokott a járda felé menni, de már olyan ügyes volt, hogy első hívásra visszajött az eredeti ösvényre; meg ha másfelé bóklászott, mint amerre én akartam menni, csak szólni kellett, hogy "erre gyere", és már jött is.

Sok kutyás ismerőssel találkoztam, mindenki elmondta, hogy sajnálja, meg hogy milyen aranyos kis kutya volt; és többen is, hogy ők is átélték, hogy milyen szörnyű ez, és hogy majd egy másik kutya segít... De én nem akartam másikat, hiszen attól ő nem jön vissza. Soha nem jön vissza már... :(((

Napközben csak ültem a lakásban, és ezerszer eszembe jutott a megszokott tevékenységek közben. Hogy nem bújik elő reggel az ágy alól. Nem ugrik fel mellém, nem bújik oda hozzám már soha többé. Este sem. Nem jön oda kunyerálni, ha eszem. Nem ül a konyhában mellettem, amíg főzök, hogy hátha leesik valami finom falat. Nem jön paprikát vagy uborkát kunyizni, amikor a madaraknak vágom ezeket. Nem szalad az ajtóhoz, ha pittyeg a kaputelefon, jelezve, hogy valaki bejött a mi kódunkkal, tehát hozzánk. Nem jár örömtáncot a belépő láttán. Nem rohan forgószélként a bejárati ajtóhoz, valahányszor valaki véletlenül kimondja, hogy "séta" vagy hogy "megyünk", szóval nem kell "vigyázni a szánkra".

Nem jön ki utánam a fürdőbe egy simiért. Abba a fürdőbe, amit egyébként nem szeretett, de angyali türelemmel viselte a fürdetéseket.

Nem bújik hozzám félelmében, ha megdördül az ég.

Nem próbálja meg arrébb túrni a klaviatúrát, amikor már túl sok ideje azon pötyögök, ahelyett, hogy vele foglalkoznék...

Nem hozza a labdáit, amiket csak egyszer kellett odadobni neki, utána csak rágcsálta őket; viszont focizni jobban szeretett, ő volt "a világ legjobb kapusa", hihetetlen, hogy hogy kivédte még a trükkös rúgásokat is.

Nem mondhatom többé neki, hogy "gyere, kivisszük a szemetet".

Nem néz szomorúan rám, ha nélküle kell elmennem valahova.

Nem szalad elém örülve, ha hazaérek.

Nem énekelhetem neki többet azt az egyszerű kis dalt, amit neki találtam ki.

Én, aki azelőtt kőkeményen azon az állásponton voltam, hogy lakásba nem való kutya. De ő egy kis angyal volt, talán pont ezért "szerettem bele" ennyire. Udvariasan megvárta, amíg kirakom az ennivalóját, csak azután ment oda a tányérkájához. A hangját alig lehetett hallani.

A 3. napon megint mentem reggel sétálni. Azt vettem észre, hogy ugyanúgy figyelem, hogy a távolabb megjelenőknél esetleg van-e kutya, mint ő szokta... Ha volt, úgy szaladt oda, mint a szélvész. De már azt is tudta, hogy melyikhez nem szabad odamenni. Most én figyeltem, és ha volt kutya, bőgtem.

Aztán bőgtem minden egyes alkalommal, ha olyat csináltam először egyedül, amit azelőtt általában együtt szoktunk: piacra menni, boltba menni, patikába menni. A másik boltnál, ahova nem jöhetett velem, bőgtem azért, mert már nem kellett sietni, hogy ne legyen sokat egyedül.

Inkább csak ültem otthon, megpróbáltam elfoglalni magam; de napokig alig ettem.

Nézegettem kutyákat különböző menhelyek honlapjain, ez egy kicsit megnyugtatott, de még mindig bennem volt, hogy őt már nem kaphatom vissza, és nem tudom, másik kutya kell-e egyáltalán.

A használható holmijait elajándékoztam egy kutyás ismerősnek: labdákat, samponokat, konzervet, száraz tápot. A többit kidobtam, hogy ne emlékeztessenek rá. Csak egy labdát és a pórázát tartottam meg emlékbe, de elraktam szem elől. Ez a második labdája volt, egy kis kötéllabda. Az első ugyanilyen volt, nagyon örült, amikor megkapta, jó ideig rágcsálta boldogan; amikor pittyegett a kaputelefon, odaszaladt az ajtóhoz szokás szerint, és amikor látta, hogy ki az, visszaszaladt a szobába, a szájába vette a labdát, és odarohant a hazaérkező családtaghoz az előszobába, megmutatni neki a labdát...

Teltek-múltak a napok, már nem sírtam annyit, nem is mászkáltam kint, mert úgy mindig rosszabb volt.

És kezdtem "rájönni", hogy mennyivel kényelmesebb kutya nélkül: korán reggel nem kell kiugrani az ágyból, hogy menjünk sétálni, hanem lehet lustálkodni egy kicsit; nem kell figyelni az etetésre, gyógyszerekre, nem kell naponta többször kimenni sétálni; gyorsabban megjárom a piacot stb.

De nem tudtam igazán örülni ennek. Inkább keltem volna korán, mentem volna lassabban bárhova stb., csak ő ott lehetett volna mellettem megint... :(((

Aztán váratlanul jött egy jó lehetőség: egy nagyon hasonló kinézetű, csak fiatal és egészséges kutya az egyik menhelyen. Gondoltam, pár hétbe beletelik az ilyesmi (jelentkezés, környezettanulmány, látogatások), addigra jobban tisztába jövök magammal. Úgyhogy felvettem a kapcsolatot velük. De olyan gyorsan lezajlott minden, hogy még most is olyan, mintha álmodtam volna az egészet, és már haza is hoztuk a kis jövevényt.

Igen, én is hasonlítgattam őt a régi kutyushoz. És én is úgy éreztem, hogy őt soha nem fogom úgy szeretni, mint a másikat. De akkor is mindent megteszek érte, amit csak lehet, hogy jól érezze magát. Nagyon aranyos, nincs vele sok probléma. Részben tényleg "elfeledteti" a régi kutyust, részben meg mindig rá emlékeztet...

Soha nem fogom a régi kis kutyust elfelejteni. Soha. Nem is akarom. Nagyon hiányzik még mindig. És most megint percekig sírtam, ahogy írtam ezeket a sorokat. :(

A napokban beszélgettem egy idős nénivel, aki a közelben lakik; mesélt az utolsó kutyájáról, amelyik még az előző lakhelyén élt vele, már jó pár évvel ezelőtt. És sírt a néni, ahogy beszélt róla. :(

Egy másik "szomszéd" is mondta, hogy soha nem fogja elfelejteni a kedvenc kutyáját, pedig ő is már vagy öt éve elment.

Unokahúgom is teljesen bedepizett, amikor 12 év után el kellett altatni a kutyáját; 3 hónap múlva hoztak ők is új kutyát menhelyről, azt mondja, ez sokat számított, de egy év volt, mire véget ért a gyász.

Tudom, hogy sokan azt hiszik, ez nem normális dolog, hogy valaki ennyire szeressen egy kutyát. Én sem gondoltam volna régebben, hogy ennyire össze lehet nőni velük. Egy benti kutyával teljesen más, mint régen, gyerekkoromban, amikor a kutyák az udvaron lévő ólban laktak, és persze etettük meg simogattuk őket is, de közel sem voltak ennyire az életünk részei.

Én nem tekintem "családtagnak" a kutyát, legalábbis olyan értelemben, hogy nem rokonom. :D

Attól meg rosszul vagyok, amikor menhelyesek, kutyakozmetikus, akárki "apának" és/vagy "anyának" hívja a gazdikat.

De az biztos, hogy a lakásban tartott kutya tényleg társ, ha normálisan van nevelve, és nagyon ragaszkodik a "családhoz" ő is, és ezt ki is tudja fejezni. Azt hiszem, ezért fáj annyira, amikor valakinek a kutyusa átmegy a szivárványhídon...

9es ez gyönyörű volt! Többször belekönnyeztem soraidba.

Részvétem mindenki kutyusa miatt, akik már elmentek :(

Engem minden kutyus halála megrendít, de amikor én is a saját bőrömön tapasztalatam az maga volt a pokol.