Tényleg ilyen szörnyen eltorzult a gondolkodásom? Túl sokat kérek?

A családommal lakok még és vannak Saját kutyáim. Senkit nem zavarnak, nem ugatnak, takarítok utánuk, tisztán tartom őket, meg vannak nevelve, vagy velem vannak vagy zárt helyen. Magyarán senkinek sem dolga sem baja nincs velük. De szépen meg is kértem őket hogy ne is foglalkozzanak velük csak úgy.

Ehhez képest mi van? Egyszerűen nem képesek felfogni, elfogadni. Nap mint nap azt látom, hogy pl mennek el a kennel mellett s automatikusan bedobják nekik a moslékot, csirke csontot, minden szemetet, direkt kedveskednek velük, simogatják amikor rájuk szólok, büntetésben vannak, idehoznak mindenféle idegent amíg nem vagyok otthon és percekig állnak a kennel előtt és röhögve nézik hogy szegény kutya megőrülve ugat (mert ugye egy idegen van ott akit nem én, a főnök engedtem be) közben a "mi" kutyánkként nyilatkoznak róluk mikor közük sincs hozzá, képeket rakosgatnak róluk mindenhova, a saját dicsőségükként emlegetik ha megnyernek valami versenyt közben engem lenéznek hogy milyen sz*r hobbim van, az emberekkel kéne foglalkoznom. Nevelni vagyis inkább pattogtatni próbálják őket mások előtt (nulla hozzáértéssel) stb. Volt olyan hogy beengedtek valakit a kenneljükbe!! amíg nem voltam otthon, de ha megharapja akkor bezzeg az én kutyám viszik el, engem büntetnek meg, az volt az egy szerencse hogy még fiatal volt a kutya. Ha meg lezárom, lelakatolom őket akkor én leszek az őrült? Ha kérdezem miért, nem tudnak mit válaszolni. Pedig az elején kértem és közöltem hogy ők az én kutyáim, ők ne foglalkozzanak vele, és ha akarnak valamit hozzám jöjjenek. Tényleg olyan durva dolog ez? Amíg nem lakok egyedül, kuss a nevem és nem lehet csak az enyám a kutyám, mindenkinek joga van hozzá addig? Szerintem nem, különben sem vagyok már kisgyerek. Ti képesek lennétek elfogadni ezt vagy tényleg velem van a baj?