Menhelyről örökbefogadott kutyus?

Anyukámnak van egy a menhelyről de én választottam és nem volt neki semmilyen borzalmas előélete, egyszerűen csak kóborolt.

A nővéremnek van egy, akit elkunyerált a gazdáitól mert rosszul bántak vele.

De ezek a kutyák semmivel sem jobbak mint más kutya. Ugyanolyanok.

Az egyik kutyám állatvédőktől fogadtam be 8 hónaposan. Nem nagyon tudom az előéletét, csak annyit, hogy nem kívánt alomból van és ahol született, bántották minden rezzenése miatt. Hónapokig folyton csak sírt és menekült még előlem is szegénykém, hason kúszva közlekedett a lakásban, remegett és nagyon félt. :(

Aztán pár hónap múlva már múlt a traumája. Most már két éve nálam van és akkora önbizalma van, hogy rá sem lehet ismerni, teljesen normális kutya lett belőle. Bár idegenekkel tartózkodó maradt, pláne férfiakkal. De akit megismer és megkedvel, azokhoz folyton bújik simogatásért. :)

Nekünk a második ilyen kutyánk van.

Az egyiket nagy valószínűséggel kocsiból dobták ki aztán min. fél évet kóborolt utána befogadta valaki (mielőtt megfagyott volna) és amikor bizonyos egészségögyi okoból nem tudta tovább vállalni akkor keresett neki új gazdikat, Haláláig volt velünk.

A másodiknak meghalt az első gazdája (ő láncon tartotta a kutyáit) akkor ideiglenes befogadókhoz került onnan érkezett hozzánk.

Én a 4 saját mellé hoztam egy menhelyit. Azért, mert elpusztult egy kutyám, és úgy gondoltam, tudok még egyről gondoskodni.

Elég buta gondolat volt, eleve nagyon nehezen fogadták be, pedig kölyök volt. Csak az egyik kutyusom volt oda érte első perctől fogva. Anyja helyett apja volt, állandóan ölelgette, együtt aludtak, nyaldosta, vigyázott rá. A többieket 2 hónapig nem engedtem mellé felügyelet nélkül. Ma már, 3 év elteltével nagy haverok.

De megőszültem az összeszoktatás alatt, plusz elkaptak tőle egy betegséget. Ő csak köhécselt, azt is alig, mint utóbb kiderült, kennelköhögés járvány volt a menhelyen.

így hoztam ki, de amúgy makkegészségesnek tűnt. Na ő nem is volt nagyon beteg, de az enyéim:((( 2 hónapon át küzdöttem értük, iszonyatosan magas láz, ők is köhögtek, asztmás rohamaik voltak, hánytak, fájta hasuk...Borzasztó volt!

A fejemet vertem volna szívem szerint a falba.

Túléltük, ma már kutya-bajunk, de többé nem hoznék ki saját kutya mellé menhelyit:( Pedig ez volt az álmom. Ha majd ők elmennek és nem lesz senki, akkor újra jöhet menhelyi, addig nem.

Másik ismerősöm megígérte egy bácsinak, ha meghal, befogadja a kutyáját. A bácsi olyan boldog volt emiatt...Meghalt, a kutya meg ment kutyapanzióba. De nem ám örökre, csak amíg ismerősöm el nem készítette neki a terepet. 1 hónap után hazavitte, de nagyon kínlódik, mert a 3 kutyája nem akarja befogadni, marakodások vannak. Pár napja jól meg is harapták őt egy marakodás során, de nem a befogadott, hanem a saját kutyája, de az is véletlen volt.

Szóval a romantikus álom a befogadásról nem mindig úgy válik valóra...

Ezért is viszik sokan vissza a kutyát a menhelyre befogadás után.

Én olyankor, mikor indultam volna, mindig arra gondoltam, ha a saját kutyám csinálná, akkor is a könnyebb megoldást választanám? Szökik a menhelyi, vigyem vissza? Vagy kerítéscsinálás orrba-szájba.

Én ez utóbbit választottam, de nem tudnék sajnos más lenni.

Néha azt érzem, szerencse hogy a párom nem ilyen mániákus állatmentő, mert a saját gyönyörű, egészséges kutyáimat is képes voltam már veszélybe sodorni, ő meg garantáltajn visszafog. Közölte, hogy ha úgy alakul, max. 3.

És azt kell mondanom, igaza van:(

Pedig néha úgy tűnik, nekünk mégiscsak sikerült megmenteni 1-et:)

Mi fél éve fogadtunk örökbe egy kutyust. Amikor megláttuk a menhelyen nagyon szomorúnak tűnt alig mocorgott, de ahogy lentről nézett a bánatos szemeivel...nem lehetett otthagyni. Az első héten nagyon félt tőlünk oda se jött hozzánk, de aztán szép fokozatosan egyre közelebb merészkedett. Mostmár ott tartunk hogy ha hallja h nyílik az ajtó lerohan minket és le sem lehet vakarni. Borzasztó édes, és tud vigyorogni. Amikor valahonnan hazaérünk elkezd vigyorogni ugrálni, pörögni összevissza. Ha nem simogatjuk akkor elkezdi bökdösni, nyalogatni a kezünket is. Nagyon-nagyon aranyos, és hihetetlenül örülök h őt hoztuk el! :)

Az előző gazdiról semmit sem tudunk, de valószínűleg verhették, mert ha a pórázt meglátja elszalad, és nem lehet elővakarni a bokorból. Csukott, zárt helyeken is fél, be sem mert menni kezdetben az óljába. De most már rájött h mi nem fogjuk bántani, úgyhogy minket is eláraszt minden nap a hatalmas szeretetével.:)

A menhelyi kutyák szerintem a leghűségesebb, legszeretetteljesebb kis jószágok.

Amúgy az én menhelyim egyáltalán nem kötődik úgy hozzám, mint a többi. Jól meg van nélkülem. 4 hónaposan hoztam ki én is, és sajnos nem szocializálódott emberekhez. Valahogy nem bízik igazán bennem, és sajnos ezért nincs is annyi örömöm benne. Szerintem ha olyat hoztam volna, akinek volt már gazdája, akinek hiányzik az ember, vele sokkal másabb viszonyom lett volna. Volt is olyan menhelyi kutya, akit kirándulni vittem és úgy ugrott be az autónkba, mintha mindig így lett volna. De sajnos felnőttet nem hozhattam a kutyáim miatt, tudtam hogy csak kölyköt fogadnának be. De a 4 hó sok volt.

Engem a saját kutyám őriz. A papucsomat főleg. De sokszor engem is. Ha napozok, gondterhelten fő mellettem a napon, nehogy elraboljanak a rabolók, és akkorákat sóhajtozik közben:))) Tudom, Jean Fennelnek meg volna erről a véleménye, de hihetetlen jó érzés, amikor egy ilyen szőrmók-mackó vigyáz az emberre.

ja, én vagyok az 5 kutyás...