Van itt olyan aki már fogadott örökbe állatot és valamiért mégis visszavitte?

Az a baj, hogy nem szereted. Ha szeretnéd, mindez megoldható probléma lenne. Az én öreg 18 évesem is összeszarta a lakást, 2-3 éves volt a lányom, de soha nem váltam volna meg a kutyától. A védőnő még jobb állapotban látta, már azért is ba..szogatott, hogy miért van bent a kutya, de elég hamar leállítottam. Később se érdekelt volna, összeszart lakásban se, de az biztos, hogy kikészültem volna idegileg és állandóan takarítottam volna.

Nálunk sem egészen úgy alakult a helyzet, ahogy terveztem, amikor menhelyi kutyám lett. Nem alakult ki az a kötődés. Ebbe belejátszott, hogy tünetmentes hordozó volt és hazahoztam vele egy olyan betegséget, amiben majdnem elpusztultak a saját kutyáim, míg neki semmi komoly baja nem volt egy kis köhögésen kívül. 2 hónapba telt, mire meggyógyultak, azt hittem, megőrülök. A falkavezér kutyám nem akarta befogadni, meg akarta ölni. Kis törékeny kölyök volt még. El kellett őket szeparálnom. Igazából minden okom meg lett volna, hogy visszavigyem. Mikor kiderült, hogy a menhelyről hoztam haza a betegséget, éreztem a menhelyi állatorvos hangjában a félelmet. Nem ítélt volna el senki, ha visszaviszem a kiskutyát. Ráadásul ette (és eszi) a kutyaszart kétpofára, ami miatt ő életemben az egyetlen kutya, akit nem puszilgatok agyon és nem tudtam magamhoz igazán közel engedni. De nem tudtam visszavinni. Nem a szívem, hanem az eszem szerette azt a kutyát. Amikor aláírtam az örökbefogadási papírt, még nem fogtam fel, hogy nincs visszaút. De amikor felmerült bennem a gondolat, már tudtam, hogy ő az én kutyám, onnan kezdve hogy aláírtam. Rájöttem, hogy ennek a kiskutyának nincsen senkije rajtam kívül. Ha én most lemondok róla, cserbenhagyom örökre. Láttam magam előtt újra a rács mögött és nem tudtam megtenni.

Ennek már 10 éve. Nem mondom azt, hogy megnyerte velem a főnyereményt. Ha nem küzdöttem volna mindig őrületes időhiánnyal, biztosan le tudtam volna szoktatni a szarevésről is. Sokszor szomorkodott szegényke egyedül kint, míg a saját kutyáimmal vígan bent játszottunk. Férjem se szerette, ha bejön, a szarevés miatt. Mostanra sok mindenen változtattam. Már nem zárom őt ki annyira a benti életünkből. Igyekszem neki is azt a törődés és szeretetmennyiséget megadni, amit a többieknek. De nem szeretem őt olyan őrült szerelemmel, mint a többi kutyámat. És ez egyszer nagyon fog fájni nekem. A kislányomat is olyan szépen elfogadta, amiért nagyon hálás vagyok neki. Most már olyan szépen belesimult a családunkba. A kutyáim túlélték azt a betegséget, amit hazahoztam vele, a falkavezér 2 hónap után játszani hívta, akkor tudtam, hogy nyertünk, elfogadta őt. Azóta minden rendben. A kutyákkal nagyon jó barátságban van.

Azóta lett egy cicánk is, akit befogadtunk, nem is tehettünk mást, mert kiválasztott bennünket. És őt is elfogadta a kutyusom.

Amikor az ember úgy beszél a menhelyi kutyájáról, hogy a menhelyi és megkülönbözteti a saját kutyától, ott baj van. Ott a kötődés nem alakult ki. Ott történik meg az, hogy az első problémánál van indok visszacsinálni a vételt. Ugyanazt, amit az ember a saját kutyának eltűr, azt a menhelyinek nem engedi meg, ha nem érzi sajátjának. Mit tehet az a kutya arról, hogy bekakil? Ezt szokta meg, a rács mögött esélye sem volt máshova kakilni, csak be. Hány ilyen szarban tapicskoló kutyát láttam, el sem tudom mondani.

Nagynéném befogadott egy kutyust, akit a gazdája agyon akart csapni fejszével, mert már inkább pulit akart magának.1-2 év múlva közölte, hogy vagy szerzek neki gazdát, vagy elaltatja. Mert összekülönbözött a saját kutyájával. Itt is ez a szó: saját kutya. Nem őrá értette. Ő csak a befogadott volt. Ráadásul a saját kutya tépte meg ezt a szegény senki kutyáját úgy, hogy 10 cm mélyen szétszakadt a nyaka. Mivel sos kerítettem gazdát, hajlandó volt megműttetni, különben nem vesződött volna a gyógyíttatásával. Amikor kivették a varratokat, elvittük az új gazdához. A csomagtartóban ült, lehajtott fejjel. Emlékszem, hogy nem akarta felemelni a fejét. Mint aki tudta, hogy őt most elhagyják. Nem tudom, honnan tudta. Egy nagyon idős néni és az értelmi fogyatékos, 60 év körüli fia fogadták be. Olyan örömmel fogadták, olyan izgatottság volt a 60 éves kisfiú szemében, mintha hirtelen karácsony lett volna. "Kicsi kutya! Kicsi kutya!" ujjongott boldogan és tálat kerítettek neki és házat és tápot. Úgy fogadták, mint egy királyt. 1-2 évet náluk élt. Ők nem hagyták el soha. A néni meghalt, a fia napköziotthonba került, a kutya pedig újabb gazdához.

Egyszer fogtam egy csavargó, fekete kutyust és chipet nézettem benne. Nem sok esélyt láttam rá, hogy van neki, akkor még nem volt kötelező, de volt. Az állatorvos ott helyben elmondta az élettörténetét: 12 éves. Még útlevele is van. Csibész a neve. Megjárta Németországot és az Illatos utat is, ahonnan befogadta a jelenlegi gazdája. A kutyust hazavittem, de mondta a befogadója, hogy nem tud mit csinálni, állandóan kiszökik, ha nyílik a kapu és nem akar visszajönni. Idős néni, ő már nem tud a kutya után rohangálni. Először pipa voltam, aztán megértettem. Senki kutyája ő is. Már ő se tud úgy kötődni. Annyira megsajnáltam azt a sokat megélt öreg kutyácskát.

Igazából az a legjobb, ha az állat választ. Olvastam valahol ezt a tanácsot és legközelebb így is fogok tenni: ha menhelyre megyek, nem döntök el semmit előre. Megengedem, hogy engem válasszanak.

Egyszer kerestem egy elveszett kutyát és elmentem egy menhelyre, hátha bekerült. Őt nem találtam ott, de egy kutya a több százból kipécézett engem, úgy rázta a valagát nekem, hogy annál jobban nem lehetett volna, széles vigyor a képére, a szemembe kapaszkodott a tekintetével. Olyan őrületes szerelem volt első látásra. Ha elhozhattam volna, rá sose mondtam volna azt, hogy a menhelyi kutyám. Ő saját kutyám lett volna első perctől fogva.

Körülbelül még 3 kutya volt ilyen az életemben, egyik esetben sem voltam abban a helyzetben, hogy befogadhattam volna. Ha tanácsot adhatnék befogadás előtt álló embernek, azt mondanám, várd meg, hogy a kutya kiválasszon és akkor minden rendben lesz.

Minket a cicánk választott ki ilyen módon. Sose voltam macskás 5 kutya mellett, erre a cica odajött nyílegyenesen a gyerekemhez és eldöntötte, hogy ők ketten összetartoznak. Így is lett. Őrületes szerelem, mintha mindig a macskánk lett volna. Ezt sajnos a mai napig nem érzem egészen a menhelyről befogadott kutyámmal kapcsolatban. De akkor is úgy érzem, életem legjobb döntése volt, hogy nem mondtam le róla. Lehetett volna neki százszor jobb helye is, de a legnagyobb eséllyel rács mögött élte volna le az életét örökre.

Egy "tenyésztő"-től vásároltunk nagyon drágán tk-s, oltási kiskönyves cicát. Már az úton hazafelé kiderült, hogy valami baj van, mert maga alá piszkolt, zihált, könnyezett a szeme, de nem akartunk visszavinni. Több héten át jártunk vele folyamatos orvosi kezelésekre, de az állapota egyre romlott. Annyi baja volt, hogy nem is tudtuk mivel kezdjük: légúti fertőzés, férgesség, gombásság. Ekkor kezdtem el felvenni a kapcsolatot más emberekkel, akik ettől a tenyésztőtől vásároltak, és kiderült, hogy FIP-esek a cicák, vagy fogyatékosak, aki nem vitte vissza, annak elpusztult... a cica mindent összevérzett, szenvedett, bármilyen szupersenstive tápot adott az orvos kihányta, és folyamatosan habosat háyt. A szőre csomókban hullt a gomba miatt. A szeme összetapadt, fekete és vörös ragacs folyt belőle. Mi is megfertőződtünk. Gombás kelések lettek a kezünkön, combunkon, hasunkon, páromnak még az arcán is. Több, mint egy hónap után, mivel semmi esélyt nem láttunk arra, hogy a cica meggyógyuljon, a szenvedését pedig képtelen voltam végignézni, ezért visszavittük. Ez után még 2 hónapig küzdöttünk a bőrgombával. És had ne mondjam, hogy a kistestvérem és a párom unokatesói még alsósok voltak (ők szerencsére nem kapták el, de csak mert gyorsan cselekedtünk. Így nem érintkeztek a cicával, és miután kiderült a gombássága, velünk se).

Borzasztóan sajnáltam a kiscicát, de utólag nem bántam meg. Könnyen lehetett volna nagyobb bajunk is, ha elkapjuk tőle a tetveket és férgeket, vagy ha a kisöcsém kapja el ezt a bőrgombát, amivel mi felnőtt emberként 3 hónapig küzdöttünk. Közben a gatyánk ráment a saját és a cica vizsgálataira, gyógyszereire, szuertápjaira, laborjára, és minden energiám arra, hogy a vért, hányást, ürüléket, szőrcsomókat takarítsam, amíg el nem pusztul szegény...

Előre leszögezem...nem kioktatni szeretnélek, hanem segíteni. Nem hiszem, hogy meg foglak tudni győzni róla, hogy ne vidd vissza, mert már elhatároztad...de azért megpróbálom.

Először is az, hogy mindenhol "fos" van...azt úgy értelmezem, hogy megy a hasa...szóval ennek oka van...vagy nem megfelelő a táp, vagy stressz, vagy valami szervi baj, de ez nem normális dolog. Alapvetően a kutya széklete szilárd. És nem is ürít ilyen gyakorisággal. Az enyémek naponta 1-2 alkalommal végzik a nagydolgukat. Szóval ez egy megoldható probléma. Gondolom a menhelyen mással etették, és a táp váltás okozza neki. A szobatisztaságra nevelés egy folyamat, és idő kell hozzá. A legnagyobb gond, hogy nem szereted ezt a kutyust, nincs meg a ragaszkodás sem a te, sem az ő részéről...ezt nem bántás képpen írom...ezen én is átmentem.

Első kutyusomat 2 hónapos korában vettem magamhoz (most 1,5 éves yorkie)...nem terveztem második kutyát. Mígnem rátaláltam egy kislány yorkie-ra, aki akkor volt 7 hónapos (közben ivartalaníttattuk), karácsonyi kutyus volt...ajándék gyerekeknek, akik miután már nagyobb volt, nem foglalkoztak vele...reggel kidobták az udvarra, este bezárták a garázsba...örökbe fogadtam. Nehéz volt. Nem ismerte a szobatisztaság fogalmát. Küzdöttem vele...sokat. Harcias volt, nem jött ki az idősebb első kutyusommal...bántotta, nem hagyta enni, folyton harapdálta. Közben új helyre költöztünk, a ház felújítása közben nem volt túl sok időm foglalkozni velük...reggeltől estig a házon dolgoztunk, mivel csak két hónapunk volt, hogy kiköltözzünk az albérletből. Első héten az új házban végig kaparta a frissen festett falakat...reggelente mindenhol pisi tócsák, és kakirakások fogadtak. Takarítottam utána, és közben arra gondoltam, hogy jól döntöttem-e. Nem ragaszkodott hozzám...nem szeretett. Attól függetlenül, hogy rosszul tartották, ő az előző gazdáját szerette, őt várta, hozzá ragaszkodott. Gondolkodtam rajta, hogy megválok tőle, mert az első kiskutyám is rosszul viselte a helyzetet. Aztán belegondoltam, hogy mit érezhet a kutyus. El lett hozva egy olyan helyről, ahol nem foglalkoztak vele...szabályokhoz lett kötve...ezek olyan változások voltak, amiket nem értett. Folyamatosan szidtam, ha rosszat csinált. Érthető volt, hogy nem ragaszkodott hozzám. Aztán ránéztem, és rájöttem, hogy nem akarom, hogy megint átmenjen egy ilyen változáson, féltettem, hogy hova kerülne, ha én megválok tőle. Eldöntöttem, hogy márpedig menni fog...mennie kell az együttélésnek. Sok időbe telt. Sokat kellett vele foglalkozni...közben ügyelni, hogy az első kutyusom ne érezze elhanyagolva magát. Aztán kb. 3 hónap után egyik reggel...mikor leültem kávézni, idejött hozzám a kislány kutyus, és leült a lábam mellé, csak nézett, majd jelezte, hogy az ölembe akar ülni...felvettem, és hozzámbújva, az ölemben elszundikált...szépen, lassan, fokozatosan kialakult a kötődés, a ragaszkodás. Rengeteget tanult, nagyon okos kiskutya. Az első kutyusommal annyira megszerették egymást, hogy hiába a két fekhely...egymáshoz bújva alszanak.

Annyit szeretnék csak mondani...hogy a ragaszkodás/kötődés és a szeretet kialakulásához idő kell. Persze a te döntésed, ha visszaviszed, és ezt tiszteletben tartom. Csak abba gondolj bele, hogy lehet, ha adsz neki még egy kis időt, minden megoldódhat...ő is egy kis érző lélek. Ha jól bántok vele, megszeret titeket, ebben biztos vagyok...nem hiába hívják őket a leghűségesebbnek.

Én sem kioktatni szeretnélek, mert láthatóan értelmes, felelősségteljes ember vagy viszont pár dolgot még átgondolhatnál, adhatnál még neki egy kis időt, és akkor a lelkiismereted is tiszta lesz.

Felelősséget vállaltál ezért az állatért. Tudtad, hogy lehet kockázat, tudtad, milyen problémái lehetnek egy menhelyi kutyusnak. A fosás probléma, ahogy előttem is írták, biztosan meg fog oldódni. Biztosan borzasztó lehet, de ennek előbb-utóbb vége lesz. Új táppal (barffal is meg lehetne próbálkozni) vagy ha elmúlik a stressz.

Én azt nem látom az írásodban, hogy mit tettél meg eddig. Mikkel próbálkoztál... Persze gondolom nem csak vártad, hogy az a kutya csak úgy szeressen, de abból, hogy azt írod, nincs napi több órád a tanítására, mégis erre következtetek.

Én a helyedben most X ideig mindent megtennék azért a kutyáért. Mondjuk egy hónap. Szó nélkül takarítás, szobatisztaságra nevelés, Barf-etetés, rengeteg tanítás pozitív megerősítéssel, játék stb. Ha így sem érzed azt a bizonyos szerelmet, vidd vissza, de már valamennyivel könnyebb lesz, mert minden tőled telhetőt megtettél.

16-os vagyok.

Persze hogy érzi a kutya, mi a helyzet. Lehet, hogy ez generálja a stressz, amitől megy a hasa. Ördögi kör.

Még egy fontos kérdés. Mióta van nálatok?