Tényleg ekkora szemét vagyok, amiért nem engedem, hogy lányomnak kutyája legyen?

Két gyermekkel élek egy háromszobás panellakásban. A nagyobbik (13 éves lány) imádja az állatokat, és egy ideje kutyát szeretne. Én nem rajongok az állatokért, gyerekkoromban soha nem volt otthon kutyánk, meg más sem, és soha nem is vágytam rá. Ezzel most is így vagyok, sőt kifejezetten taszít a gondolat, hogy egy kutyával kelljen egy lakásban élnem. Egyszerűen ilyen vagyok. Az is zavar, ha más kutyája rám ugrik, megnyal, stb. Messziről nincs bajom a kutyákkal, csak foglalkozni ne kelljen velük, és ne lakják velük egy légtérben...

Szóval én nem engedem, hogy kutya jöjjön a lakásba, és kész. Hiába mondja a lányom, hogy az ő kutyája lenne. Reggel 7-kor elindul suliba, és heti 3 olyan nap van, amikor edzés miatt 7-kor ér haza. Az apjával elváltunk, minden második hétvégén nála van. Nagszülőkhöz is megy nélkülem, nyáron pedig táborok, stb... szóval elég sokszor rám maradna a kutyával való foglalkozás, amit én nem szeretnék, és szerintem a kutyának se lenne a legjobb, ha nem mindenki szeretettel fordul felé. A költségekről nem is beszélve (egyedül nevelem a két gyereket).

Lányom haragszik rám,szerinte szemét vagyok. Az apja szerint is bele kellene egyeznem, és mások is mondták hogy ha ennyire akarja azt a kutyát, engednem kellene. De mégis miért?? Azt miért nem veszik figyelembe, hogy ha kutya lenne otthon, minden nap rossz szájízzel lépnék be az otthonomba?

Amúgy teknős és hörcsög van most otthon, szintén lányom kérésére, nagyszülőknél pedig 2 kutya (kb. 2 hetente találkoznak).