Miért akar valaki úgy beszerezni egy kutyát, hogy már egyből azon gondolkodik, hogy a legkisebb gondnál lepasszolja máshova?

Jut eszembe, én aztán tényleg türelmes, állatszerető vqagyok, volt olyan törpehörim, aki a kerékről pisilte le állandóan a falat, a macskáim még pici korukban a drága kabátjaimat használták mászókának, megoldottuk hangos szó nélkül.

Az a kutya egy megveszekedett, mogorva dög volt, semmi szeretnivaló nem volt benne,

Én kérek elnézést, amiért nem éreztem elég önfeláldozónak magam ahhoz, hogy tíz évig szenvedjek a puszta létezésétől.

Csak egy kérdés, akinek nincs kutyás tapasztalata, semmit sem tud a kutyákról, volt egy kutyája, de rövid időn belül el is dobta, az miért írogat ide? Hisz semmi tanácsot nem tud adni!

Mellesleg #21-es, pont azt írtam, amire végül te is kilyukadtál, hogy ha kiderül rólad, hogy alkalmatlan vagy kutyatartásra, legalább többet ne legyen kutyád! Teljesen helyesen tetted, neked nem való kutya, akkor ne is erőltesd! Azt az egy szerencsétlen kutyát sajnálom, hogy nem megfelelő gazdához került a személyetekben. Hogy akkor még nem ismerted fel magadban, hogy ez a feladat nem neked való.

Utolsó te is úgy ugatsz hogy nem tudod a sztorit. Én egyszer régebben olvastam a 21. válaszoló történetét. még emlékszem. Ők csak szimplán egy házi kedvencet akartak nem rehabilitációra szoruló kutyát. Az menhelyen sózták rájuk nem szóltak nekik hogy a kutya javításra szorul. Ennek pedig ők látták kárát. Szerintem te sem tudnál jót írni egy ilyen kutyáról ha nem úgy veszed magadhoz hogy tudsz róla hogy nem totál komplett. A kutya ott volt jó ideig nem akarták rögtön vissza vinni inkább próbálták orvosolni a helyzetet. Nem vált be így vissza lett víve és utána a menhely őket állította be rossznak.

Őszintén én sem örülnék ha egy kutyát szeretnék és az megkeserítené az életem. Ha a kutyát úgy vettem magamhoz hogy tudom hogy beteg és elfogadom segíteni akarok, rehabilitálnám akkor nem mondok rá csúnyát.

De ha a tudtom nélkül rám sóznak egy beteg kutyát miközben én csak egy társat akartam azt én sem tűrném bármennyire is szeretem a kutyákat. Ha nem érezném hogy egy ilyen kutyával elbírok akkor inkább vissza viszem nem keserítem egyikünk életét sem. Szerintem ilyenkor nem én vagyok a rossz.

Az hogy a kutyát szidja érthető mivel a kutya csinált kárt és volt beteg nem az aki rájuk sózta. Persze azért a menhelyi gondozók sem szentek.

Minden esetre ha nem a te hibádból szabadul rád egy beteg kutya és te nem szeretnél ilyen terhet venni magadra nem hiszem hogy rossz gazda lennél.

De ha tudod hogy nincs vele minden rendben mégis vállalod és utána nem tetszik és kidobod/visszaviszed az már baj és ilyennek tényleg nem való kutya.

Szerintem jobban a dolgok mögé kell látni ahelyett hogy tudatlanul szidunk másokat.

(lehet hogy rosszul emlékszem vagy ez nem ugyan az a sztori de attól még ugyan annyit ér.) (a történet véga hogy a kutyust ismét feltették a weboldalra, cukimuki, barátságos, családi kutyaként és ennek sajna újabb áldozat látta kárát, aki 2 hét után vissza vitte.)

A történet a 21. válaszoló történetének befejezése.

A menhelyről nem a postás viszi a kutyát az új gazdához! És a menhely dolgozói nem tartanak fegyvert a leendő gazda fejéhez, hogy minden áron vigye magával azt az ebet! Egy felelős ember elmegy, megnézi a kutyát többször is, sétáltatja, eteti, foglalkozik vele! És ezek alapján, miután megismerte a kutya habitusát dönti el, hogy vállalja-e azt az állatot vagy sem!

De még mindig ugyan arról beszélünk, rájött, hogy neki nem való kutya, helyes, csak tényleg ne tartson többet kutyát.

21-es vagyok, így van, ez az én történetem.

Aki annyira ki van akadva rajta, hogy nyafogok, annak hozzátenném, hogy mentális beteg vagyok - elnézést kérek érte :) -, és éppen erre kellett volna egy hű társ, hogy ki merjek menni az emberek közé. Az lett volna az eredeti terv, hogy naponta 2x hosszú sétára viszem a parkba, játszunk, ellettünk volna, és még igény szerint mozgattuk volna a férjemmel közösen.

Többször látogattuk a kutyát, de a menhelyen máshogy viselkedett. Nyilván, mivel ekkora szakértő vagy, te is tudod, hogy máshogy viselkednek stresszes helyzetben, máshogy amikor felszabadultak, és megint máshogy normális közegben.

Nyilván közrejátszott, hogy ahogy írtam, ez szabad tartású menhely volt, nem volt különösebben bezárva, és vidéki hely lévén séta közben nem találkoztunk más ebekkel, hogy láttuk volna, mennyire antiszociális.

A gondozói csak jókat mondtak róla, ahogy azután is. Nemes egyszerűséggel hazudtak mindenkinek, arra játszottak, hogy úgysem merik visszavinni.

Azért hoztam ki menhelyről kutyát, mert így láttam helyesnek, segíteni akartam egy bajba jutott állaton - megint csak elnézést kérek.

Anyáméknál már gyerekként volt kutyám, anyósomék öreg, szemtelen németjuhászaival is kijöttem, őket még nevelni is tudtam, elvileg képben voltam vele, mire vállalkozom. Elvileg.

Amikor elhoztuk az ebet, úgy tűnt, szeret minket, de valószínűleg csak örült, hogy elszabadult, mert többet nem kaptunk köszönetet tőle.

Még a futtatóban sem tudtuk elengedni, mert azonnal nekiiramodott, nekifutásból próbált átvágódni a kerítésen, mindig csak ment volna.

Mi próbáltuk szeretni. Rengeteget költöttünk rá, jött a soron következő oltás, állatorvoshoz vittük, prémium tápokat kapott, szeretgettük, már úszópórázt vittem sétára, hogy ha elengedni nem tudom, legalább távolabb futhasson tőlünk. Még csak nem is játszott velünk. Neeem, nem volt depressziós, csak szart ránk. Tönkretette mindenünket, amit ért.

Több tízezerért vettünk játékot, de neki izgalmasabb volt széttépni a régi, emlék plüsseimet, vagy éppen a fotel karfáját.

Szerintem jó helye lett volna nálunk.

Hiába próbáltam átvenni a falkavezérséget, ami talán sikerült is volna, ha tovább bírom, mert már nem próbált minden alkalommal a földre teríteni, amikor nem tetszett neki valami, az alap problémái leközdhetetlenek voltak.

Kutyaiskolába felesleges lett volna vinni, mert az agybajait nem szűntette volna meg.

2 hónapig húztam vele, eltűrtem a harapásait, a hisztijeit, bíztam benne, hogy lesz másképp is, de a kutya konkrétan rohant vissza a menhelyre a karjaimból.

Állatnál ilyet még nem pipáltam, még a hörcsögöm is úgy ragaszkodott hozzám mindig, hogy kiengedhettem a ketrecből, visszajött.

Ennyit erről, sajnos van ilyen, hogy ember és állat nem tud kijönni egymással.

Ettől függetlenül nagyon szeretem a kutyákat, és tudom, hogy alkalmas lennék a kutyatartásra, csak éppen elég volt egy ekkora csalódás. Maradok a cicáimnál, ők érdekes módon joobban ragaszkodnak hozzám, pedig őket szokták ilyen szempontból szidni.

Ennél jobban már nem tudom leírni :)