Volt már valaki olyan helyzetben, hogy meg kellett válnia a szeretett kutyájától?

Én nem tudom mi lenne velem, ha kénytelen lennék megválni a kutyámtól. Szerintem elmenekülnék és vinném az állatomat is magammal, vagy nem tudom, tényleg. Hát szerintem borzasztó nagy fájdalmat érezhet. Szerintem valahol olyan, mintha egyszerre érne véget egy barátságod és a párkapcsolatod és a gyereked azt mondaná neked, hogy utál téged és évekig nem is látod.

Nem tudom megérteni az olyan embereket, akik simán kihajítják a kutyájukat.

Nincs olyan, hogy "kell". Aki megteszi, az mindig választ, hogy lemond az adott dolgról, vagy lemond a kutyájáról, de választás az mindig van.

Meg persze vannak a belelkesült tahók "Hinnye, az a kutya miket tud, de jópofa! Mi is vegyünk egyet" megveszik, nem foglalkoznak vele, aztán csalódottan lepasszolják, mert "Hát ez egy hülye kutya, ez nem csinál trükköket, meg különben is unom, hogy folyton sétálni kell vinni"...

Szerintem ez gazdafüggő. Én, személy szerint hamarabb halnék meg, minthogy megváljak tőle. Gondolom sokan éreznek még így, akik viszont ha mégis arra kényszerülnek, hogy megváljanak a kutyájuktól, nagyon nehezen tudják csak elviselni a fájdalmat, és próbálják feldolgozni a történteket, illetve belátni, hogy a kutyának jó/jobb helye lesz az új gazdánál is. Persze előfordulhat az is, hogy folyton aggódnak majd volt kedvencük miatt, hogy biztosan jó kezekben van-e.

És akkor van a másik gazda típus, akinél "csak úgy van" a kutya, a lakásba nem engedi, mert "fúj de büdös" meg "hullik a szőre" meg "túl sokat ugat", és inkább a kertbe száműzi őt, hogy ott élje életét. Ő eteti, esetleg elviszi orvoshoz is néha-néha, és evvel már úgy gondolja, ki is merítette a kutyatartás fogalmát. Ha pedig költözni kell, hát legyen, valahogy szabaduljunk már meg a kutyától, nekem nem olyan fontos már úgysem...

Persze, ezek nagyon sarkosított példák, biztos vagyok benne, hogy a 2 között vannak fokozatok is, de szerintem egy igazi gazdi inkább az első példában leírtak szerint cselekszik. :)