Baba születése előtt miket érdemes megtanítani a kutyáknak?

A "nem" mindenkori betartására. Saját tapasztalatom szerint a jól szocializált kutyák ösztönösen tudják, ha gyerekkel van dolguk, sokkal óvatosabbak, finomabbak. Az én kutyám vadidegen gyerekekkel is sokkal toleránsabb, mint felnőttekkel vagy más kutyákkal.

A babát ovja védje,vigyázzon rá és ne nyuljon hozzá ha nem kap rá parancsot. Ha a baba felnő engedje,hogy simogassa és beszéljen hozzá,játszon21/F

Egyébként arra is vigyázni kell, hogy a kutya ne érezze azt, hogy a baba miatt ő el van hanyagolva, mert akkor (de lehet,hogy egyébként is) féltékeny lesz a babára, és akkor joggal lehet félni, de ha éppúgy szeretitek őt is, mint régebben, akkor ő is szeretni fogja a babát.

Én nem vagyok egy nagy kutyaidomár, ilyen jellegű tanácsokat nem nagyon tudok adni. Tapasztalatom viszont van. Nem akartam gyereket, mert 5 idősödő kutyám van, és nem igazán hittem benne, hogy össze tudom őket szoktatni. Elolvastam mindenféle kutyatámadásos cikket, ami neten fellelhető, kellően el is borzadtam. Tanulni akartam belőle, hogy megelőzzem a bajt. Ami tanulságot levontam, az az, hogy a legnagyobb baj az, amikor emberiesítik a kutyát. "Az én kutyusom imádja a gyerekeket, sose bántaná!" Vagy szerintem az egyik legnagyobb hiba azt gondolni, hogy a kutya majd féltékenységből fogja bántani a gyereket. A tapasztalatom is igazolja, hogy a kutya féltékenységből max. depressziós és szomorú lesz, de amiatt nem fogja átharapni a gyerek tarkóját soha. Az egyik legveszedelmesebb nézet ez a féltékenységi gondolat, mert arra utal, ha eleget ütyülipütyülizel a kutyával, minden rendben lesz. Ez nem igaz. A kutya nem biztos, hogy embernek fogja látni az újszülöttet/kisbabát és ha felébred a vadászösztöne, veszélyes lehet a babára. Lehet egyébként sejteni, hogy a kutyában felébreszti-e majd a vadászösztönt, én egy kutyámtól tartottam, aki mindig agresszív volt kölyökkutyákkal szemben is és gyerekekkel szemben is. Amikor befogadtam egy menhelyi kölyköt, ez a kutyám szét akarta tépni, és menhelyi tapasztalatom alapján mondhatom, szét is tépte volna, ha kettesben hagyom őket. Sokat tanultam abból az időszakból. Én láttam letépett fejű kiskutyát, és ez megtörténhet babával is. Ettől még nem vagyok kutyaellenes, sőt, épp ezért nem mertem sokáig gyereket vállalni, mert az egyik imádott kutyám ilyen szempontból rizikós volt. A menhelyi kiskutyát 2 hónapig szoktattam a nagyomhoz, mindig a kezemben volt, amikor találkoztak és akkor tudtam, hogy megtört a jég, amikor a nagy játszani hívta. Ekkor a kiskutya is kellően nagy volt ahhoz, hogy a nagy kutyám kutyát lásson benne és ne valami nyuszit. Ennek már 8 éve, remekül meg vannak. A babával eleinte minden jól alakult. Vettem egy interaktív babát, hogy szoktassam a kutyáimat, sokat ringattam, amikor köztük voltam, akkor is a karomban volt. Nagyon érdekelte őket, aztán megszokták, csak a hozzám legközelebb álló szőrmackóm fogadta állandóan kitörő örömmel. Róla nem tudtam pontosan elképzelni, hogyan fog reagálni. Annyira szerelmem az a kutya, neki lett volna a legtöbb oka féltékenynek lenni. Ehelyett a kisbabánkat is hasonló örömmel fogadta. Amikor hazajöttem a kórházból 5 nap után, először egyedül találkoztam velük. Ritkán hagytam őket magukra az elmúlt 10 év során, de azért előfordult már 2-3 nap. Nem számítottam rá, mert férjem nem készített fel, hogy milyen megtört kutyapofik fogadnak majd engem. Örültek rettenetesen, de éveket öregedtek 5 nap alatt. Nem számítottam arra, hogy mindent tudnak, pedig küldtem haza babaruhát...Mégis azt gondoltam, a szokásos gondtalan örömmel ugranak majd a nyakamba. Nagyon örültek, de az arcuk olyan kis kóbor-kutyapofa lett. Mint akik tudták, hogy az életünk már sose lesz a régi. Ott voltam köztük a magam rettegéseivel, de a rettenetes gyerek-széttépő kutyák nem voltak sehol. Csak néhány megtört kis szőrmók. Nem tudtam én se, mi lesz velünk, mi lesz a régi életünkkel. 10 év hosszú idő. A babát egyesével mutattam be nekik. Megszaglálták, túlzottan nem merték megközelíteni, én is rettegtem, nehogy a mancsukkal megkarmolják véletlenül, de esze ágában se volt egyiknek se ugrándozni. Az első éjszaka ott zokogtam, mert nem tudtam, hogy ennyire megviselte őket az 5 nap!!! Már évekkel korábban úgy alakítottuk, hogy a szobákba többé nem jöhettek be, hogy ne kössék ezt majd össze babaérkezéssel. Nos, az első éjszaka, amikor hazahoztuk a babát, úgy alakult, hogy a tacsikeverékem "véletlenül" bejött a szobánkba és leheveredett tőlünk nagyon távol, az ajtó közelébe. Férjemre néztem, aki alapból úgy nevelkedett, hogy a kutya kintre való, leginkább láncra. De nem szólt semmit. A tacsikeverékemet viselte meg a legláthatóbb módon az egész. Minden este egy picit beljebb jött. Végül kikötött a nagy ágyunk és a fotel közti sarokban. Az imádott szőrmackóm a nagyágy másik végében a papucsomnál foglalta el a törzshelyét. Semmiféle veszélyt nem jelentettek a babára, mert a baba gyakorlatilag a karomban aludt, hetekig nem lehetett őt átrakni az oldalkiságyába. Amikor nagy nehezen átszoktattam, akkor fotelekkel vettük körbe, tökéletes biztonságban volt. (Kutyáim ágyra, fotelbe sose jöhettek fel.) Ez a 2 kutyám egyébként semmiféle veszélyes reakciót nem mutatott soha a kicsire. A rizikós kutyám is teljes elfogadást mutatott egyébként hónapokig. Amikor az első éjjel a kicsi 1 órán át sírt, ő csak aludt békésen a szivacsán. Sokszor szoptattam úgy, hogy a lábamnál aludt. Nap közben egyébként az első 1 évben nem sokat voltak bent, így bizony sokat szomorkodtak kint az udvaron. Estefelé engedtem be őket, amikor már a férjem is itthon volt, ha a konyhában voltam, a kutyik is velem lehettek, este pedig 2 kutya bent aludt velünk, többi a folyosón és a kazánházban. A rizikós kutyámtól sem szeparáltam el a babát teljesen, néha ő is aludt bent, amikor a baba abszolút a karomban aludt és körbe voltunk bástyázva fotelekkel. De egyszer rámordult a babára és onnan kezdve nem engedtem be a szobába aludni. Viszont ha ébren voltunk, felügyelettel szoktattam őt a baba jelenlétéhez. A fordulópont amúgy az volt, amikor a kislányunk 2 hónaposan először felemelte a fejét az ágyon és mereven ránézett a kutyára. A kutya ekkor mordult rá először. Mivel folyamatos készültségben voltam, ha ez a kutyám jelen volt, természetesen nem történhetett volna baj, ekkortól fogva őket jobban elszeparáltam, mint a többi kutyámtól. A kutya nem tudta értelmezni ezt a merev bámulást, plusz nem látta még soha a babát felemelni a fejét. Egyértelmű, hogy a félelem és a vadászösztön váltott ki a kutyámból agressziót. Tudtam, hogy ennek nagy mértékben enyhülnie kell, minél emberformább lesz a kislányunk.

Egyébként a többi kutyám abszolút nem reagált így. A szőrmókom első perctől fogva adoptálta volna szíve szerint a gyereket, de ő ugyanezt tette a menhelyi kiskutya befogadásakor is. Azonnal ő lett a kiskutya pótapukája, és ugyanez történt a babánk érkezésekor is. Ha hagytuk volna, agyba főbe csókolta volna. Szerintem meg volt róla győződve, hogy a baba valami közös ügyünk, mint minden az életben, esze ágában se volt féltékenykedni, pedig neki lett volna a legtöbb oka rá. Imádta és imádja a mai napig is. Jött velem minden pelenkázáskor, mint ahogy mindenhova kísért azelőtt is. Azért mondom, hogy én vagyok a kutyanevelés csődje, mert szegény szőrmókom tutira falkavezérnek hiszi magát, aki szerintem azt gondolja, hogy a felesége vagyok és állandóan vigyáz rám, márpedig tudom, hogy nem így kéne, de hát egész életében vigyázott a papucsomra is, ez van...Mindenesetre mivel minden pelenkázásnál jött velünk, szegény rettenetesen elfáradt az első évben:) Megviselte őt is egyébként, rászokott egy kényszeres mancsnyalogatásra, sokkal kevesebb összebújós időszakunk van:( 2 hónapos volt a babám, mikor először letettem őt egy pihenőszékbe szemben a szőrmók kutyámmal, aki erre elvigyorodott, hasra vágta magát és elkezdett táncolni örömében a babának. (Mellső lábaival topog ilyenkor és jobbra-balra ingatja azt a nagy szőke fejét.) Onnan kezdve olykor így üldögéltünk a konyhában, baba a pihenőszékben a földön, szőrmókom mellette, vagy a kistacsim mellette, néha együtt mindkettő. A legidősebb kutyim sok tudomást nem vett a babáról, alig lát már (most 18 lesz nem sokára), azért néha távolról hunyorogva nézegette, sokáig ennyi volt. A rizikós kutyának nem tettem le. Vele csakis a karomban találkozhatott, azt viszont kellő gyakorisággal. Órákat sétáltam egyébként a babával a karomban az udvaron, miközben a kutyák jöttek-mentek körülöttünk és látszott rajtuk , hogy ilyenkor boldogok voltak, újra kerek lett nekik a világ 1-1 órára, mintha semmi sem változott volna. A menhelyi kutyám hasonlóan rizikós (egyébként abszolút idegrendszer kérdése, melyik kutya lesz rizikós a baba szempontjából. ), plusz eszi a kutyaszart, ezért ő is ritkábban találkozott a babával és kevesebb kontaktust hagytam nekik. Amikor kislányom kúszni-mászni kezdett, ez újabb fordulópont volt, de leginkább csak a rizikós kutyáim szempontjából. Láttam a kutyán, hogy már megint nem tudja hova tenni, miféle állat ez a micsoda, plusz hogy ez most ugyanaz, akit a karomban már teljesen megszokott. Nem szeparáltam el teljesen, de nagyon-nagyon figyeltem. Öleltem a kutyát, hogy eszébe se jusson megmozdulni, és közben biztonságban is érezze magát (ez az egyik a legfontosabb a rizikós idegrendszerű kutyánál- hogy biztonságban érezze magát), és közben néztük együtt a babát. Ezek persze nem egész napos programok voltak, pici baba mellett ennyi idő egyszerűen nincs, de kutyánként azért napi 10 perc biztos adódott ilyen terápiás szoktatásra, plusz akár órák is összadódtak a kinti séták alkalmával vagy ha azt vesszük, hogy 2 kutya végig bent aludt vagy ha azt vesszük, hogy a baba sírásához a folyosón is folyamatosan volt alkalmuk alkalmazkodni, ez azért nem kevés idő, még ha nem is direkt szoktatásról van szó. Volt, hogy egész nap nem engedtem be egy kutyát se, csak mondjuk ebédidőre egy bejöhetett és ott ült mellettünk, amíg ebédeltünk. Másnap másik kutya jöhetett be ennyi időre. Nem egyszer megcsináltam, hogy leguggoltam hozzájuk babával a karomban és simogattam őket. Ritkán volt bent 2 kutyánál több egyszerre. Akkor sem kaptam infarktust, ha valamelyik (leginkább a szőrmók) megcsókolta a kicsit. Sőt, örültem neki! Aztán fogtam a babát és lemostam a buksiját. Semmi baja nem lett ettől. (Minden kutya oltva, féregtelenítve!!!)