Aki arra kényszerült, hogy bármi okból kifolyólag arra kényszerült, hogy elaltassa a kutyuság mesélne róla?

Nem én voltam, de közvetetten én is átéltem. Egy nagyon kedves barátnőm 5 éves kutyusa mai napig tisztázatlan módon valamilyen fertőzést összeszedett és hashártyagyulladása lett. Hetekig kezelték a kutyát, de menthetetlen volt, csak szenvedett ezért úgy döntöttek jobb lesz neki így. Azt mondta barátnőm, hogy most nagyon sokáig nem szeretne újra kutyát, de fél éven keresztül heti szinten hívott föl sírva, hogy nem bírja elviselni a hiányát. Végül vettek egy új kutyust, ami hivatalosan anyukájáé, ő csak vigyázni szokott rá (nagyon közel laknak, naponta találkoznak).

Azóta úgy látom könnyebb neki, de néha még szokta emlegetni.

18 és fél évesen kellett elaltatni a csivavámat. Én álltam hozzá a legközelebb. Hosszú évek óta vesebeteg volt, a mája se volt a legjobb (én főztem külön diétásan neki) és öregkori epilepszia alakult ki nála. Doki azt mondta ez már a leépülés jele :( Sűrűsödtek a rohamok. Étvágya már 2 napja nem volt, amikor hunyorogni is kezdett és nem bírt ráállni a hátsó lábaira, engem pedig meg se ismert, ez fájt a legjobban. Természetesen megint elvittem dokihoz, aki megállapította, hogy fekélyesek a szemgolyói és a legjobb lenne az altatás mellett dönteni. A rendelőben elsírtam magam. Ez reggel volt. Mikor a családtagok hazajöttek, elmondtam a hírt, hogy altatni kell mindenki kiakadt és hogy jajj most akkor mi lesz, mondom MOST kell elvinni elaltatni, mert nagy fájdalmai vannak és jobb már nem lesz (én már hetek óta éreztem, hogy akármelyik nap bekövetkezhet ez). Természetesen mindenki rögtön hárított, hogy ő nem, ő nem, ők nem bírják elvinni az orvoshoz,leszerepelt mindenki. Anyámban volt egyedül annyi gerinc, hogy eljött velem, sőt ő vele is maradt végig én nagyon bánom, de nem bírtam... Apámra ráparancsoltunk mikor hazaértünk, hogy intézze a temetést (egy barátjának van egy szép telke ahol már kész kutyatemető van), elautóztak, eltemették.

Én 3 napon keresztül szinte folyamatosan sírtam, az utcán nem bírtam ránézni a többi kutyára, még apám is sírt pedig néha nagyon rondán bánt szerencsétlen kutyával, hát érdekes volt látni...Mindegy. Úgy éreztem nem élet az élet kutya nélkül. Ha lett volna egy macskám még, biztos könnyebb lett volna feldolgozni, de üres volt a lakás, nem volt kiről gondoskodni...

3 nap múlva az egyik legcsúnyább korcsot elhoztuk tesómmal a helyi sintértelepről. Ennek 1 éve és bűntudatom van, amiért nem sétáltam még többet a csivavámmal és nem tanítottam még kitartóbban mint ahogy tettem. De azért tudom, hogy arany élete volt :) Mostani kutyám nagyon rossz, nagyon makacs, teljes ellentéte az öregúrnak, de nagyon szeretem és rengeteget segített, hogy átlendüljünk az előző kutyánk halálán.

Az biztos, hogy ha ő nem lesz, megint befogadok egy kutyát, mert kutya nélkül nem élet az élet :)