Mi a véleményetek arról aki kutyát érzelmi pótlékként tart? Ez pszichiátria esett? Vagy normálisnak mondható?

Szerintem ez részben normális jelenség, végtére is a kutya egy ideje nem elsősorban munkaeszköz, hanem társállat, tehát valamilyen lelki szükséglet elégít ki. Régen is elég sűrűn vegyes volt ez a két funkciója, szóval mondhatni erre terveztük a kutyát.

A baj akkor van, amikor ebben a folyamatban a kutya maga háttérbe szorul, az ő lényének nincs igazán szerepe a kapcsolatban, mert a gazda ráhúzza a kis elképzelését (a legjobb barát, meg szőrős gyerek, had ne soroljam), és az istennek se lehet abból kirobbantani, a kutya élete meg megy tönkre, lelkileg és fizikailag is, és leél 15 évet totál stresszben. Az már nem szeretet, hanem vagy rettenetes ostobaság, vagy igen, komoly mentálhigiénés probléma.

Sok neves itteni válaszadónál érződik már a hozzászólásaiból is, hogy valami nem teljesen stimmel náluk, én ezt a mérhetetlen embergyűlöletüknek tudom be, mert olyan mértékben torzult egykettőnek a személyiségfejlődése, meg a hozzá társuló egoizmusa, hogy nem látják be, mennyire rossz irányba haladnak.

Nekem is van egy ilyen "őrült" kutyás ismerősöm, aki a napjának a 99%-át a kutyájával tölti, kutyaiskola, stb...se családja, se senkije, a modora borzalmas, gondolom ezért fordult be annyira, hogy csak a kutyák...

Nem egészséges emberek ezek, sajnos ez a kérdéskör is javarészt ilyen emberkékkel van tele, holott nekem is van kutyám, de nem teszek fel ide kérdést, mert lehurrogják az embert bármilyen normális, kedves kérdést is feltéve ide.

Elég erős valakit "pszichiátriai eset"-nek nevezni, mert annyira szereti a kutyáját (vagy bármilyen állatát), hogy családtagként kezeli.

Nem is az a lényeg hogy ki miért tart kutyát, inkább az, hogy hogyan.

Inkább pszichiátriai eset az, aki rosszul bánik egy állattal, egy élő, érző lénnyel. Az ilyen az emberrel is simán meg tud/mer tenni bármit, csak egy pici löket kell neki. Az ilyen emberek sokkal jobban aggasztanak, mint azok, akik beteges módon túlszeretik a kutyájukat.

Illetve elgondolkodtatott a kérdésed abból a szempontból is, hogy ha a fent leírt dolgokat rá lehet sütni egy kutyatartóra (jelesül, hogy azért vesz kutyát, mert valakivel meg kell osztania a benne lakó szeretetet) akkor egy szülőre is, aki azért szaporodik, hogy legyen valaki akit mindennél jobban szerethet. Érted hogy mire akarok kilyukadni? :)

Én értem mire gondol a kérdező, és sajnos nekem is vannak ilyen ismerőseim, akik túlszeretik a kutyát, valamilyen hiányt akarnak pótolni vele. Van akinek gyereke nem lehet, van aki 40-en felül egyedül van, a korosztályában pedig már mindenki házas, de ez a rávetített majomszeretet meg is látszik a kutyák viselkedésén.

Én azért szereztem be kutyát, mert gyerekkorom óta, mióta az eszemet tudom, imádtam a természetet, az állatokat, és egy kutyával való hosszú sétát/ bringázást/ csavargást, illetve a kutyával való együttműködést embertől nem tudom megkapni. Ők számomra egy erős kapocs a természethez, amire nekem nagy szükségem van, ezt sem barátoktól, sem szülőktől, sem a páromtól nem tudom megkapni. Röviden és tömören, ezért vannak kutyáim.

Vannak emberek, akik nem akarnak családot / különböző okoknál fogva nem találtak maguknak lelki társat. Szerintem jobb, ha egy kutyát szeret a szíve teljes melegével (megfelelő módon, úgy, hogy az a kutyának is jó legyen), mint ha "jobb híján" belemegy egy erőltetett, nem működő kapcsolatba.

Az már más kérdés, hogy "pszichiátriai problémák" nélkül létezik-e olyan, hogy valaki egyáltalán nem talál magának való társat. A legtöbb egyedül megöregedő embernél valami difi van, és ez nem a kutyához fűződő viszonya.

Vagy nézzétek meg a nyugdíjas nénikéket. Férj meghalt, gyerek, unoka az ország túlsó végében, de ha van egy kis kutyája, akiről gondoskodnia kell, az megóvja a testi-lelki eltespedéstől, befordulástól.

Attól viszont hánynom kell, mikor ténylegesen "anyuci pici babája"-ként kezelik a kutyát. Na ez már abnormális és undorító.

Én boldog házasságban élek, de sokat vagyok egyedül. Gyerek nincs, és csak olyankor döbbenek rá, hogy milyen fontos a kutyáim jelenléte, amikor valamiért nincsenek a közelemben. Fizikailag rosszul érzem magam, ha nincs kihez szólnom egy szót, nem kocognak utánam, akárhova megyek, vagy nem bődül fel az ugató-kórus, ha megjön a postás. Segítenek, hogy az egyedüllét ellenére ne legyek magányos. Ennek ellenére soha nem gyerekpótlékként kezeltem őket.

Szerintem amíg az ember szét tudja választani, hogy a kutya az kutya, az ember meg ember, addig nincs gond. És ez nem jelenti azt, hogy nem szeretheti jobban a kutyáját, mint akármilyen embert.