Omlottatok már össze idegileg és bizonytalanodtatok el kiskutya nevelésekor?

nem csak azon múlik. Múlik fajtán, méreten, a hólyag méretén a testhez képest, múlik a folyadékigényén, hogy mennyit iszik. Az előző kutyám nem ivott ennyit. De az előző kutyám ennyi idős korában egy kertes házban laktunk vidéken, ahol minden máshogy működött. Azért nem szeretem a kioktató jellegű "jótanácsokat", mert ez ugyanolyan, mint amikor az embernek gyereke van. Nincs rá jótanács, mégis sokan úgy tesznek, mintha így vagy úgy kellene csinálni. Nekem két felnőtt gyerekem van, 18 és 20 évesek. Az idősebbik fiú, ő olyan hasfájós volt, olyan rosszak voltak az éjszakái gyakorlatilag egy évig, hogy az idegösszeomlás szélén voltunk, én az állásomat is majdnem elvesztettem, mert volt, hogy a munkahelyen elaludtam. Óránként kelt fel, sírt órákig, egy rémálom volt. Nagyon megviselt bennünket, pedig az akkori orvostudomány szerinti legjobb szereket kapta, mindent úgy tettünk, ahogy a védőnő mondta. Aztán 18 hónappal később megszületett a lányom, aki átaludta az éjszakákat szinte az elejétől, semmi olyan emlékem nincs, hogy kiborultunk volna (és nem edzettésg okán, mert naplót vezettünk). Egyszerűen valami okból ő sokkal de sokkal könnyebb eset volt. Na most ha ez a két gyerek más és más szülő gyereke lenne, akkor lehet, hogy azok itt osztanák egymásnak az észt a gyerek helyes etetéséről és éjszakáiról. De én tudom, hogy nincs recept. Az én kutyám egy keverék, fogalmam sincs a várható jelleméről, fizikai adottságairól sincs sok, mindent úgy teszek, ahogy a legjobbnak látom, és a szakirodalom valamint a hitelesnek tűnő hozzászólók tapasztalatai alapján. De aki erre a hozzászólásra szoktatási és kutyatartási tanácsokat ad, az nem hiteles, mert az nem tudja, miről beszélek.

Ez a kérdés a dolog lélektani vonatkozásairól szól, arról, hogy milyen ambivalenciákat él át egy gazda, kerül e más is érzelmi, idegi krízisbe kiskutya miatt, és hogyan kezelte, vagy kezeli. Vannak páran, akik ezt megértették, mint pld a kettővel előbbi válaszoló, aki a kutyaovit említette, de korábban is volt, aki megértette, hogy nem háztréning tanácsok kellenek, hanem a dolog érzelmi, lélektani oldalát szerettem volna kibeszélni, és várni mások tapasztalatát, akik átmentek ilyenen.

Azzal semmit nem érek, hogy kinek hány kutyája volt és mikor lett szobatiszta és hányszor kelt fel. Lehet, hogy az ő kutyájához én sem kelnék fel, ehhet meg ő is felkelne. Ezzel nem tudok mit kezdeni, egy ilyen témában üres szavak. Senki nem látja, hogy milyen volt a kutya, mikor hozta, kemény munkával meddig jutottam vele sok sok kérdésben (mert ugye a pisilés és éjszakai kelés csak egy a 100 ból), úgyhogy teljesen felesleges tréningtanácsokat adni egy állatokkal kapcsolatos ambivalens érzelmeket és idegi kimerültséget részletező posztban.