Hogy döntsek az öreg kutyusom elaltatása esetén?

Lélekben feladni annyi, mint a halált kívánni.

Ez a kutya feladta, mikor elvesztette szeretett gazdáját.

Nincs ezen mit vitatkozni.

Ha tudna beszélni, biztos ő is ezt mondaná.

"Képzeld el, hogy 90 éves korodban magad alá csinálsz, iszonyú fájdalmaid vannak, és a rengeteg gyógyszertől, amit beléd tömnek segítség gyanánt, nemhogy jobban, de rosszabbul vagy."

Hidd el ilyenkor az ember már rég nem döntés képes. A fájdalom és a gyogyszerek hatására már szinte csak vegetál, és már azt sem tudod ki vagy, mi vagy.

Tudni kell elengedi, ne szenvedjen se te, se ő.

A mi kutyánkat 4 hónapja engedtük el, még csak 6 éves volt, de egy kutya támadás miatt eltört a gerince, hiába a műtét, a kezelések, hónapokig küzdöttünk, kimaradtam a sulibol hogy a nap 24 órájában vele legyek, de nem lehetett rendbe hozni, nem tudta tartani a pasit-kakit, fájdalmai voltak, véresre vonszolta magát, szegénykém nem értete miért nem szaladgálhat. Nagyon megviselte a családot, mikor a doki mondta hogy nincs remény ez nem kutyához méltó élet, elfogadtuk és vittük, mikor mi kerültünk sora és szólitottak síró görcsöt kaptam és a páromnak szó szerint bekellett vonszolnia a termbe és lefognia hogy kivegyék a kutyá a kezemből és utáltam a világot hogy elkarják venni tőlem, nem telik el nap hogy ne jutna eszembe ez a rémes időszak, de ma már tudom hogy ez így volt jó. Akármennyire is fáj, önző dolog lett volna csak hagyjni szenvedni. Egy 14 éves kutya már szép kort megélt, ha nagy fájdalmai vannak, a gyógyszerek sem segítenek és jelentős javulásra nincs remény elkell engedni.

Nehéz döntés.

Először is részvétem édesanyád miatt, én is most vesztettem el karácsonykor:(

A kutya ügy, nekem vlt egy 13 éves német-juhászom, tele volt daganattal, nem tudott lábra állni, leállt a veséje.

Nem volt könnyű döntés, először mi is próbálkoztunk a veséje miatt injekciókkal, ideig-óráig segített. Végül elaltattuk, mai napig siratom, pedig 4 éve történt, de együtt nőttünk fel, nagyon szerettem. Akkor ott megbántam, mert motoszkált bennem, h mi lett volna, ha, de tiszta fejjel végiggondolva segítettem rajta.

Jól mondta az egyik válaszadó, lélekben a kutyád már feladta, anyukád után szeretne menni. Volt egy macskánk, mikor meghalt a nagypapám, egy hétre rá meghalt a cica is, nem tudjuk, h mi történt vele, reggel nem ébredt fel. Papát imádta a macska, ezért úgy gondolom, h papa elvitte magával.

Borzasztó az elaltatás, pláne, h nálunk nem adott előtte nyugtatót, hanem csak azt ami végzett vele, készülj fel lelkileg, sírni fog a kutya, ha nálatok is így történik. Feküdt az ölemben, és együtt zokogtunk, hosszú-hosszú percekig tartott. Nem kívánom senkinek.

De ezek fényében is sajnos, ha ennyire rosszul van, én az altatás mellett döntenék, anyukád sem akarná, h szenvedjen. Nem azért altatod el, mert útban van, mert nem akarsz ele foglalkozni, mert utálod a kutyákat. Felelős állattartáshoz sajnos ez a rész is hozzátartozik, ő nem tud dönteni, neked kell helyette.

Sajnálom, és remélem, h a döntésed után megnyugszol, akárhogy is lesz.

Sok erőt kívánok Neked!

Nagyon sajnálom a kutyát, de téged is. Borzasztó nehéz kimondani, de valóban el kell engedned, ha nincs remény a gyógyulására.

Az első hozzászólónak csak annyit: nem nézted (és ég adja, hogy soha ne kerülj ilyen helyzetbe!) még végig egyetlen hozzátartozód lassú kínlódását, leépülését, halálát sem. Nem tudod, milyen érzés, amikor tehetetlenül nézed, ahogy elveszti az erejét, pokoli fájdalmak gyötrik, és legszívesebben te magad halnál meg, ha ezzel neki könnyebbé tudnád tenni az utolsó napjait. Én végig éltem édesapám két éves küzdelmét a rákkal, az összesen 12 műtétet, a rengeteg kemot, sugárkezelést és mindent, ami ezzel jár, sajnos hiába. Az utolsó fél éve gyakorlatilag a haláltusával telt, pokoli kínok, már járni, enni, aludni sem tudott, végtelenül legyengült. Bármit megtettem volna, hogy ne szenvedjen!!! Éppen azért meg nagyon szerettem!!!

Igenis, ha van rá lehetőségünk, hogy megrövidítsük bárki illetve bármilyen élőlény szenvedését, meg kell tennünk!