Mennyi időbe telik, amíg az ember feldolgozza a kutyus halálát?

Én egyszer sem sírtam, 2 napig éreztem magam nagyon rosszul, egyszerűen nem tudtam mit csináljak, csak ültem. Érzékeltem a külvilágot és amúgy jól (már amennyire ilyenkor lehet) voltam, csak olyan rossz volt.

Amúgy pedig 11 hónap, tehát kb. 1 év kellett ahhoz, hogy tökéletesen a helyére kerüljön minden apró dolog, most már azt hiszem 3 éve.

De mi nem hoztunk új kutyát, mert az űrt nem azzal kell betölteni, hanem fel kell dolgozni a dolgot.

Az enyém 13 éves volt, együtt nőttünk fel és is nagyon szerettem.

Szerintem majd az idő megoldja. A kérdésed alapján nem mondom, hogy muszáj, de ha te akarsz, akkor elmehetsz pszichológushoz is. Én nem voltam, nem különösebben éreztem, hogy beszélnem kellene róla, na persze olykor máig megemlítjük, hogy milyen csodás kutya volt vagy ha eszünkbe jut valami történet.

Az első napokban egyébként még kutyás filmet vagy képeslapot sem bírtam nézni, egyszerűen zavart, nem tudtam elviselni, de aztán fokozatosan, szinte napról napra könnyebb lett. Nálad még nagyon friss az élmény, teljesen normális, hogy még ennyire fáj.

Ilyenkor két dolog válhat be: 1, elvonulsz és emlékezel a kutyádra, teszed a dolgod és vársz 2, kimész az új kutyushoz és megpróbálsz vele megismerkedni és nem a régi kutyádat keresni benne, hanem egy új társként látni. Ha bírod érzelmileg, akkor akár játszhattok is délutánonként, az téged is kikapcsol és sokaknak segít felejteni (bár én továbbra is azt mondom, hogy ha egy kutya eltávozik, akkor nem szabad rögtön másikat hozni, ez nem olyan, hogy jaj elfogyott a liszt, rögtön veszek másikat, ehhez idő kell, különben az új kutyának is viselkedésproblémái lesznek, mert érzi rajtatok, hogy probléma van.)

Sajnos ez így lesz még egy ideig, magadat fogod okolni.

Viszont azt hozzátenném, hogy ha jól érzem, akkor még elég fiatal vagy, talán tizenéves? Akkor ez olyan dolog, hogy inkább a szüleidnek kellett volna ezekre figyelni, nem feltétlenül a te hibád, te gondolom nem tudsz felhúzni egy komplett kerítést és igazából még nem is feladatod.

Persze rémes érzés, amikor egy ilyen kis butaság miatt következik be tragédia, velem hasonló történt (egy ember halt meg) nem olyan régen. Engem is bosszant, hogy ha kicsit máshogy teszek, akkor most nem így lenne, nem történt volna meg a baj. De ilyenkor már nem érdemes rágódni rajta (bár van akinek az segít a továbblépésben, különbözőek vagyunk).

Pár hónap és újra a régi leszel, legalábbis leszel annyira erős, hogy a további darabkákat már különösebb probléma nélkül a helyükre rakd. Addig is minden héttel könnyebb lesz. A napokat próbáld átvészelni, talán úgy érzed nem helyénvaló jól érezned magad, de ez butaság, mert ezzel nem segítesz már sem a kutyán, sem pedig magadon. Tehát hallgass zenét, nézd a kedvenc sorozataidat, csináld amit szeretsz, ne legyél túl sokat egyedül a gyászoddal (persze az is fontos folyamat, de talán bőven elég amikor esténként eszedbe jut és alig tudsz elaludni és nem tudod kiűzni az érzést a fejedből, illetve tudat alatt is fokozatosan dolgozod fel amúgy is), foglald el magad. Egy idő után észre fogod venni, hogy már nem olyan rossz és megbékéltél a dologgal.

Ja értem. Ez így valóban nehezebb, mert kb. azt sem tudod melyikkel foglalkozz, hogyan kezdd el feldolgozni, túl sok zúdult rád egyszerre. Ennek fényében már tudom javasolni a pszichológust, vagy ha az nagyon nem megoldható, akkor időnként üljetek le a családdal és beszélgessetek nagyokat, ha vevő rá a többi családtagod, mert ezt át kell beszélnetek, különben sosem fogod tudni maradéktalanul feldolgozni. Egy kutya halála önmagában nem annyira nehéz, vagyis igen, de feldolgozhatóság szempontjából nem annyira. Még talán egy emberé sem, csak körülményesebb, összetettebb. Viszont így egyszerre valóban igen nehéz feladat, pláne egy fiatal gyereknek, tininek (elnézést, ha idősebb vagy).

De nyugi, nincs rajtatok átok vagy ilyesmi, sajnos sokszor történnek ilyesmik, de mindre van racionális magyarázat is. Sokszor nálunk is egyszerre üt be a baj sok rosszal, hát nem könnyű... De túl lehet ezt is élni.

Vedd számba, hogy mi volt a baj. Pl. ha a kutyák nem tudnak kijutni, akkor nem eshet bajuk. Ha a családtagoknak rágod a fülét, hogy mivel úgy tűnik nálatok sajnos ilyesmi fokozottan előfordul, járjanak szűrésekre, akkor az is egy kis lépés ahhoz, hogy ne történjen több baj.

De közben olvastam tovább és megértem, az én apámnak is hasonló munkája van, így sok mindent nekem kellett kézben tartanom már fiatalon is, vagy anyámmal próbáltuk megoldani.

Nem akartam leírni, de egy kicsit valóban hibás vagy, amiatt, hogy halogattad a dolgot, felelőtlen voltál. De ez megint csak olyan, hogy még csak 16 éves vagy! Lehet most még nem hiszed el, vagy nem érted, de ha mondjuk 10 év (vagy kevesebb9 múlva visszagondolsz, akkor érezni fogod a különbséget, hogy mennyit számít ez. Eleve senki sem tökéletes, ilyesmi előfordulhat sok emberrel. Mondhatjuk, hogy te a lehetőségeidhez képest megtetted a maximumot. 16 évesen még nem lehet annyira összeszedett az ember, mint egy felnőtt, nem tud mindent úgy átlátni. De ez bizonyos szempontból nem is baj, mert beleőrülnél a sok stresszbe. Tehát ez egy sajnálatos baleset, de majd tanulsz belőle. Ráadásul a probléma összetettebb hiszen az is hibás lehet, aki elütötte (bár az eset körülményeit nem ismerjük). De a legfontosabb, hogy mivel már megtörtént felesleges hibáztatni magad állandóan. Ez valamilyen szinte úgyis ott fog maradni örökre, csak később már nem lesz olyan erős az érzés és együtt tudsz vele élni. Tudom, ez sem hangzik jobban, de tényleg nem lesz már rossz, csak ha nagyon elgondolkodsz rajta, akkor azért érezni fogod, hogy hát ez bizony elég szerencsétlen és szomorú dolog, amit nem változtathatsz már meg. De olyankor már csak veszel egy nagy levegőt és teszed tovább a dolgod, aztán hamar el is felejted és csinálod amit kell.

Szóval túl lehet ezeken mindenen lépni, csak idő kell hozzá. És a te esetedben támogatás, mert 16 évesen még másmilyen az ember, emlékszem akkor nekem is nehezebb volt az ilyen dolgokkal megbirkózni, már egy-egy ilyen esemény hatására is teljesen szétestem. Beszélgess sokat a családdal, sírjatok együtt, ha kell, az is segít. Vagy ha nem akar mindenki benne lenni, akkor beszélj azzal a személlyel, aki hajlandó rá. Vegyétek át, hogy mit éreztetek az elhunyt szeretteitek iránt, elevenítsetek fel pár vidám vagy kedves sztorit vele és szép lassan engedjétek el.