Tegnapelőtt délben meghalt az én kedves, zsömleszínű kutyám. Elmondhatatlanul fáj, nem találom a helyem azóta, mit tegyek?

Második kommentelő: nem tudnék most kutyákkal foglalkozni vagy akár rájuk nézni. :( Nem szép dolog, de haragszom az összes élő kutyára, igazságtalannak tartom hogy ők élhetnek, az enyém meg nem, pont csak ő nem...:'(

Mióta ez megtörtént a "kutya" szótól is nagyon szomorú leszek azonnal, még akkor is ha valaki csak szófordulatként emlegeti.

Több kutyám pedig nem lesz. Egyrészt Ő pótolhatatlan, másrészt még egyszer ezt nem akarom átélni amit most. Mert ez kegyetlen...:(

Egyébként szeretném megköszönni a kommentelők kedvességét, segítőkészségét és rendkívül emberi hozzáállását.

Sokan sajnos képtelenek átérezni más "csak egy állat" elvesztése fölött érzett fájdalmát.

Igen, mi találtuk pont ma tíz éve, épp a kocsival akartam elindulni amikor észrevettük hogy egy kis szőrgombolyag reszket alatta. Nem is akartuk eleinte megtartani (pár héttel azelőtt meg az előző kutyánkat ütötte el egy autó és az afölött érzett fájdalom még nagyon friss volt) el sem tudtam képzelni hogy a helyébe lépjen, akkor még sokkal kevésbé találtam szimpatikusnak az előzőhöz képest. "Átmenetileg" vettük magunkhoz hogy majd megkeressük a gazdáját aki elvesztette, vagy odaadjuk valakinek, aztán szépen nálunk is maradt...:)

Ő választott minket, ez nagyon valószínű...remélem ő sem bánta meg végül...:')

Új kutyát nem szeretnék egyáltalán, egyrészt őt nem pótolhatja, még egyszer nem tudnék egyet sem úgy szeretni, mint őt és úgy érezném valahogyan hűtlen is lettem hozzá.

Csináltam neki kis emlékhelyet (az udvaron temettük el, fölé) azt sem szeretném ha véletlenül szétdúlná valami.