A régi időkben a vadászok, pásztorok hogyan bántak a kölyök kutyákkal?

A nagytestű területőrző pásztorkutyákat mostoha körülmények között tartották. A vemhes szuka ugyanúgy a nyáj mellett volt és dolgozott, amíg már közel nem volt az ellés ideje. Ekkor elvitték a nyáj mellől és a tanyára vitték, ahol megszülettek a kiskutyák. Hagyták, hogy a szuka gondoskodjon róluk, akár a legnagyobb tél idején is. A szuka gödröt ás és ott vigyázott és szoptatta a kicsiket, gyakran át is költöztette őket, ha nem tetszett neki a hely. A kiskutyákat így máris szelektálta a természet (fagy, hőség, stb.).

Ahogy cseperedtek, az ember is szelektálta őket. Amelyikben magas volt a zsákmányösztön és vadászott, azt megbüntették, ha továbbra is csinálta, fejbecsapták. Az etetésnél sok helyen felakasztottak húst egy fára és a kutyáknak fel nyúlniuk érte és szakítani belőle, ha enni akartak. Ezzel erősítve az állkapocs izmokat.

Amelyik kutya nagyobb korában minden indok nélkül bárkit (kutyát, embert) megharapott, azt beadták a faluba láncos kutyának házat őrizni. Amelyik tudott falkában élni, együttműködni, az maradt a nyáj mellett.

A veszteség rendszeres volt, mert a medve, ahogy a székely mondja nem játék. A farkas falka pedig még kevésbé, szóval szép számmal hullottak el a pásztorkutyák a csatározásokban.

Önálló döntéseket kellett hozniuk, sokszor a pásztor távollétében, mert az éppen a nyáj másik oldalán volt. A legtöbb nem élte meg a tisztes öregkort.

A közép és középnagy termetű terelő juhászkutyák csak akkor és ott jelentek meg a nyáj mellett, amikor és ahol kiírtották a nagyragadozókat. Belőlük kevesebb is elég volt, néha 1, néha 2-3 kutya. A munkastílusuk miatt közelebbi kapcsolatuk volt az emberrel, így látszatra jobban is meg voltak becsülve. Meg ugye kevesebb kutyára kevésbé oszlik meg az ember figyelme is. Emiatt voltak szorosabb kötelékek és gyengédebb bánásmód is, ami azért a méretük miatt is muszáj volt.

A vadászkutyák más dolog, ők nagy becsben voltak tartva, mivel a vadászkutyáik csak a nemeseknek voltak (leszámítva a rabsicokat). A legnagyobb becsben a vadászkutyák királyait, az agarakat tartották. A kopók, a hajtók, a kajtatók, stb. vadászkutya típusok is becsben voltak tartva, nekik nem kellett az időjárás viszontagságaival küzdeni. Persze a nemesek többsége csak a vadászatokon találkozott velük, mert a velük való foglalkozás az ezzel megbízott ember(ek) feladata volt.

Egyébként a Vuk-ban is szépen le van írva, hogy míg a vadászkutyákat beengedik a házba, a komondornak kint van a helye.

FEKETE ISTVÁN: VUK

...A két róka szeme a házon volt, és megdermedtek egy pillanatra, mert kinyílt az ajtó, és nagy világosság csapott ki az udvarra.

Ott állt a Simabőrű. A világosságot kezében tartotta és kikiáltott:

- Finánc! Borzas! - és füttyentett.

A két róka remegve várta, mi lesz.

A füttyre előrohantak a kutyák, és farkcsóválva ugrálták körül az embert, aki megsimogatta a fejüket.

- Undorító! - mondta Karak. - A lábait nyalják...

- Gyertek be ebben a ronda időben - mondta az ember, és a kutyák megrázták magukat, hogy a vizet ne vigyék be az ember szobájába. Jól nevelt kutyák voltak.

Ekkor még egy kutya tűnt fel a világosságban. Nagy, fehér komondor volt. Farkát csóválgatta ez is, de fejét szomorúan lehajtotta, mert az ember rámordult:

- Hát a házat ki őrzi? Takarodj! - és megfenyegette.

Az öreg komondor eloldalgott, és sajnálta, hogy hízelgéssel nem vitte annyira, mint a többiek. Ő csak egyszerű, falusi komondor volt, aki őrizte a házat, mint az apja, odaadta volna életét is gazdájáért, de kezet nyalni nem tanult meg.