Nektek tényleg minden alkalommal első behívásra ugrik a kutya?

Én sajnos sose jutottam el kutyaiskolába, de 10 éves korom óta sokat fejlődtem e téren. Az akkori kutyám amolyan barátnak tekintett engem, imádott, lógtunk egymáson, elválaszthatatlanok voltunk, olykor ő anyáskodott fölöttem, többnyire én anyáskodtam fölötte. Szóval ha azt mondtam neki: Gyere ide! - homlokegyenest elszaladt a másik irányba. Minden lehetőséget kihasznált a szökésre, úgy kellett őt kicselezni a kapuban. Vérbeli tacskókeverék volt, makacs és imádnivalóan rosszcsont.

Azóta felnőttem, és az unokája is 9 éves már. Nagyjából ugyanolyan tacskóbeütésű, mint a nagymami, ugyanolyan önfejű és ugyanolyan imádnivaló. Annyi különbség van, hogy tekintélyem van előtte. Ez fakadhat abból is, hogy már nem vagyok gyerek, de inkább abból, hogy pici kora óta törekszem arra, hogy ne parancsolgassak neki állandóan, de ha valamit mondok, annak úgy kell lennie. Elég következetes vagyok ebben. Ő is szökős volt fiatalabb fejjel egyébként, de csak akkor állt neki kerítést bontani, ha nem voltunk otthon és unatkozott. A kaput meg se közelíti, ha kifelé igyekszünk. Ha behívom, akkor bejön. Szerintem majdnem 99%-osan. Néha, ha épp a szomszéd kutyákkal rajcsúrkodik, kicsit hangosabban kell ordítanom neki, de én nem emlékszem olyan esetre, amikor nem jött volna be. Ezt meg csak azzal értem el, hogy pici korában mindig amikor behívtam, örömteli élményekkel kötöttem össze, ha odajött. Kapott millió jutalomfalatot és sok-sok simit, puszit, hatalmas lelkendezést és elismerést. A jutalomfalat egy idő után elmaradt, de a dícséret a mai napig meg van. Amire nagyon figyeltem, hogy soha nem hívtam be azért, hogy megbüntessem. Ha rá is szolgált volna, de hozzámjött, akkor elmaradt a büntetés. Ha meg kellett büntetnem valamiért, én mentem utána és kaptam el a grabancát. És mivel ezalatt a 9 év alatt csak előnyét tapasztalta annak, ha odajön hozzám, tényleg nem nagyon emlékszem olyanra, hogy ne jönne oda, ha hívom.