Ez normális, ha igy érzünk?

Tegnap óta van nálatok, de már teher?!

Ne haragudj, de ha ennyit nem bírtok ki akkor nektek nem való kutya.

Adjátok vissza a kutyust a "próbaidő" letelte után ti meg menjetek be tv-t nézni...

Persze, pár hónap után kissé beleunhat az ember, hogy pici kutya még időre kell neki ennivalót adni minden nap és még nem szobatiszta, tanítgatni kell stb. De ahányszor nekünk új kisállatunk van alig akarok bejönni tőle, állandóan kint vagyok vele, pedig nálam kevés lustább ember van.

Egy idő után persze, várja az ember hogy nagyobb legyen a kutyus és kevesebb gond legyen vele, de én mindig azt akartam, hogy kicsi maradjon :) Most már több, mint 10 éves de én minden egyes nap szerettem és szeretem most is. Sosem untam meg igazából, amikor kicsi volt akkor meg pláne. Úgy kellett esténként leválasztani a kutyáról és ágyba rakni. Reggel meg hajnalba felvertem a családot, mert én mentem ki a kutyához és egész nap kint voltam enni is kint ettem a kutyával :D

Pedig én nem is akartam különösebben soha, csak úgy lett kiskutyám. Te 10 évig vártál rá és ennyi? Hát ez azért siralmas, ne haragudj.

Nagyon ítélkeznek itt az emberek, pedig ha kicsit is belegondoltok, nem hülyeség amit a kérdező ír. Egy kutya annyira felforgatja az ember életét, hogy nem lehet nem érzékelni a hatalmas különbséget. A kérdezőnek soha nem volt kutyája, tehát nem tudhatta hogy milyen, ha van neki. Persze elméletben okés a dolog, hogy tudja, mit kell vele csinálni, de a gyakorlattal nem lehet összevetni ezt a dolgot.

Ne ítéljétek el őt! Nem ő a hibás.

Amikor nekem meghalt a skótjuhászom hetekig csak sírtam, azt hittem belehalok a fájdalomba. 3 év múlva kihevertem a dolgot már, és találtam is egy skótjuhász kiskutyát, messze innen. Az eladóval meg is beszéltük telefonon, csak képen láttam a csöppséget. De ahogy közeledett a nap, amikor mentünk érte, olyan szorongó érzések fogtak el, mint pl. úristen mit fogok én azzal a kutyával csinálni, egész nap vele kell lenni, játszani kell vele, mi van ha sírni fog, mi van ha fázni fog, mi van ha nem fog szeretni, mit kezdek vele, teljesen felforgatja az életemet?! Pedig akkor már 18 éve kutyás voltam, már baba koromban is volt skótjuhászom, ő volt az első, vele éltem le a fél gyerekkorom, majd a másodikkal a másik felét a gyerekkoromnak, szóval gyakorlott kutyásnak mondanám magam. Aztán elhoztuk a csöppséget, aki már lassan 4 éves lesz, és az életemet nem tudnám elképzelni nélküle.

Pedig nem vagyok vele a nap 24 órájában!! Játszunk, elviszem sétálni, fürdetem, fésülöm, etetem, szeretgetem, de nem ülök az ólja mellett állandóan.

A kérdezőnek annyit mondanék, hogy egy idő után nem a jelenléte lesz teher hanem a hiánya. Most nehéz, mert minden más lett nálatok, de ez nagyon hamar megszokottá válik. Ne ijedjetek meg a változástól. Nem kell egész nap vele lenni, kicsit lehet magára is hagyni az udvaron, hagy jöjjön-menjen, szaglásszon, stb. Aztán majd kialakul, meglátjátok!

A többieket meg arra kérem, ne szidjátok a kérdezőt hanem gondoljatok bele a szituációban. Én megértem a kételyeket, de azt is tudom hogy az idő megoldja.