A szüleim elszeretnék adni a kutyusomat! Normális, hogy úgy kötődöm hozzá mintha a saját babám lenne?

Csak egy kérdés.Szerinted ki az a bolond aki megvenne egy 4 éves beteg kutyát?? Mert én tuti nem vennék beteg kutyát,még ha minden álmom egy ilyen kutya lenne.Inkább szerezzetek pénzt,és kezeltessétek ki a betegségéből.

Egyébként az ilyen embereknek akik ennyire felelőtlenek mint ti,nem is való semmiféle állat.Az ember ha kutyát,macskát vagy bármi állatot tart,annak számolnia kell azzal,hogy akár 10-20 évig is élni fog,és akár ennyi éven át felelősséggel tartozik az állat iránt.Ha erre nem képes valaki akkor se 4 évvel ezelőtt,se most ne vegyen állatot magához.

Nem vagy ezzel egyedül!

Igazából én nem voltam soha olyan nagy állatbarát, szeretem az állatokat, de nem kötődtem komolyabban egyhez sem. Aztán édesanyám barátja hozzánk költözött az akkor még fiatal kutyájával. Amikor a pasi ment, a kutyát szerencsére nálunk hagyta. Mopsz kutyusról van szó. :)

Szóval sosem hittem volna, hogy ennyire kötődöm majd egy kutyához. Először féltem is tőle, meg nem is tetszett a kis ráncos arca. Mostanra teljesen "beleszerettem", beleőrülnék, ha meg kéne válnom tőle. Már családtagként tekintünk rá, mindannyian.

Sajnos, az idő elteltével ő is elég beteg lett, a legnagyobb baj, hogy már szinte egyáltalán nem lát. A szeme folyton kiszárad, műkönnyel kell kezelnünk neki naponta többször. Raádásul folyton folyik az orra szegénynek, arra is figyelni kell, mert neki sem jó, ha taknyos.

Annyi türelemre és gondoskodásra van szüksége; amióta beteg lett, még jobban kötődöm hozzá, jobban figyelek rá. Anyukám néha mondja is, mikor babusgatom, hogy "Nem gyerek az, hanem kutya!, és hogy "Gyereket kéne már szülnöd, kislányom." De olyan elveszett szegény, látom rajta, hogy meg van ijedve néha, mennyire elveszett, amióta megvakult. Hiába ismeri a lakás minden zegzugát, még így is elkeveredik néha. Sokkal jobban igényli, hogy tudja, ott vagyunk vele és nincs egyedül.

Szóval én teljesen megértem, hogy így szereted a kiskutyádat. Nagyon az ember szívéhez tudnak nőni, főleg, ha betegek és még nagyobb szükségük van ránk. Kiváltképp ezek a kis szobakutyák, akivel az ember folyton együtt van. :)

Bocsi de szerintem a mai világban elég nehéz megjósolni,hogy mi lesz 4 év múlva.Akármi közbe jöhet!Pl munkahely elvesztése,vagy még rosszabb.

Tud úgy alakulni az élet ahogy nem tervezed sajnos.

Ha tényleg nem tudjátok fedezni a gyógyíttatást akkor adjátok oda olyannak aki tudja.Had legyen a kutyusnak még egy esélye.Nagyon nehéz,de jobb lesz neki.

De próbáljátok meg megoldani ti.Mert ha odaadod soha nem fogod tudni elfelejteni,és mindíg hiányozni fog.Rossz érzés lesz nagyon.

1. Bizonytalan életkörülmények közé nem vállalok kutyát. (tudván hogy kutya = költségek)

2. Ha megvan a kutya és után ürül ki a bankszámla, hát vállalok plusz munkát, kérek kölcsön, eladok valamit...

3. Ha tényleg reménytelen a helyzet, és nem rajtam múlik a dolog (hanem pl. a kevésbé kutyaimádó szüleimen) akkor bármennyire is fáj, de keresek a kutyusnak egy jó gazdit, akinek van rá pénze, ideje én energiája.