Az embereknek miért csak a drága fajtatiszta kutya kell?

Már fogadtam be utcáról, menhelyről is kutyákat. Jelenleg is van nálam két ideiglenesben levő kis keverék, de én soha nem tartanék saját kutyának menhelyit, nyilván az meg sem fordulna a fejemben, hogy szaporítótól vegyek. Elmondom, én miért vagyok csak és kizárólag tenyésztő, fajtatiszta párti.

Még mielőtt bármit is tudtam volna a tenyésztők, szaporítók, menhelyi kutyák közötti különbségekről, még mielőtt az egész kutyás élet ilyen komoly és sajnos leginkább csak elviekben ennyire etikus lett volna, sokszor vittem haza mentett kutyát, volt, hogy gyógyszertani tanszékről (kísérletezések, a gyengébbek kedvéért), volt, hogy gyepikről. Ezek persze úgy 17-18 évvel korábban történtek, még egyetemista koromban. Volt, amelyiknek kerestem gazdát, volt, amelyiket megtartottam. Azt hiszem, akkor épp nem is élt nálam kutya, mikor egy igazi kis keverék kölyköt hoztam ki az egyik gyepiről. Valami ír szetter keverék volt, 10-12 hónapos körül lehetett. Őt pont megtartottam, már nekem is jól jött, hogy végre rendesen lesz kutyám, meg természetesen egy kölyök nagyon az emberhez tud nőni, nagyon rövid idő alatt. Kis okos volt, viszonylag jól szocializált, nagyon könnyen kezelhető és tanítható szuka. A lényeg az, hogy tényleg sokat foglalkoztam vele, nagyon megszerettem, már-már közelebb állt hozzám, mint bármelyik barátom. Egy személyben volt a legjobb haverom, társam és kikapcsolódásom. Mindig velem jött, ha csak lehetett, akármi történt, ő velem volt. Azóta sem sok kutya állt hozzám ennyire közel, mint ő.

Olyan öt éves lehetett, mikor kiderült, hogy könyök ízületi pd-ja volt. Műteni már nem lehetett, túl idős volt hozzá, gyógyszert kapott, de időnként mindig visszajött a sántaság és erős fájdalom. Idővel pedig egyre rosszabb lett. Borzalmas volt látni, mikor az életerős kutyám képtelen volt felállni, összecsuklott járás közben, állandóan sírt a fájdalomtól. Nyolc évesen el kellett altatni, mikor már nem tudott megállni sem, nem tudott járni, futni, játszani. Régen volt, ma már talán másképp áll az orvostudomány, talán lehet segíteni ezen a betegségen is, nem tudom, de én soha többet nem akarok és nem is fogok így, talán beteg kutyát magamhoz venni végleg. Ha tenyésztőtől veszek szűrt, egészséges, mentes kutyát, ez nem fordulhat elő megint. Ennyi. Lehet fújjolni a kenneleket, bármit mondani róluk, mint pár kérdésben már megtették, de akárhogy is, ha tényleg tenyésztőről van szó, felelősség teljes emberekről, akik mélyen elhivatottak az adott fajta iránt, bőven megéri az, hogy 200-300 ezret adok ki esetenként egy kölyökért és cserébe egy egészséges kutyát kapok, aki akár 15 évig vagy tovább is képes engem teljesen boldoggá tenni.

Szeretek mindenféle kutyát. Semmi bajom a keverékekkel. De vannak fajták, amiket nagyon megszerettem. Igaz, hogy egy fajtán belül is nagy különbségek lehetnek, de egy-egy mozdulatban, nézésben, vakkantásban mindig meglátom a fajtát, amit imádok. Ez az, amit szeretek a fajtatisztákban, azt a csak rájuk jellemző karaktert. Ki lehet fogni egy keverék kutyát, aki ugyanolyan jól dolgozik, ugyanolyan okos, ugyanolyan szép, de hiányzik belőle az a meghatározhatatlan valami, ami csak a kedvenc fajtáimra jellemző. Amúgy pedig nem mindegy, milyen kutyát veszel magadhoz. Minden fajta más és ha az adott kutya nem illik hozzád pl. mozgásigényben, azzal nagyot lehet szívni. Ahhoz pedig, hogy a fajtatisztákat kevésbé szeretik, csak annyit tennék hozzá, hogy a menhelyeken 90%-ban keverékek vannak.

Ui.: Kezdem kicsit unni, hogy azért, mert fajtatiszte kutyám van, mindenki támad. Mindenért mi vagyunk a hibások, a sok kóbor kutyáért, meg egyébként is, sznobok vagyunk, nem is szeretjük a kutyákat, csak menőzünk velük stb.