Ti is beszélgettek a kutyátokkal?

Egyedül élek a kutyámmal és a macskámmal, naná hogy magyarázok nekik az élet nagy dolgairól ^^

Lehet hogy "fura" de még mindig jobb mintha a falnak beszélnénk.

Legalább nem kell magamban beszélni hangosan, ha fáj valami, bánt valaki vagy valami, ha szomorú vagyok vagy örülök. Olyan jó mikor átölelem ha sírok és ő megértően hozzám bújik, átérzi a bánatom. Ha örülök azt is érzi szerintem, látom a szemén.

És igen, beszélek hozzá, becézgetem. Itthon is, párom is dumál neki. Séta közben is, és nem érdekel ha hülyének néz valaki. :)

Mondom neki hogy "fúj, ne edd meg a szemetet" meg hogy "gyere itt átmegyünk" és hogy "oda nézz ott van a kis Keszi a barátod" :DDDD

Pihent vagyok tudom, de imádom és mindig azt hiszem hogy meg is érti. :)))

Pár éve az utcán mentünk és szóltam Orbitomnak: "Gyere kislányom, balra megyünk." És ő tudta, hogy befordulunk. Mellettem egy nő a másiknak: Hallottad?? Azt mondta neki, hogy kislányom!

Hát persze, hogy az! a tenyerembe született bele! Persze, hogy a kicsi lányom és megértjük egymást.

Persze :) és itt nem csak a szokásos utasításokra, vezényszavakra gondolok.

Itthon, utcán, tömegközlekedésen ugyanúgy beszélek vele, mintha ember lenne...ennek köszönhetően rengeteg dolgot megért.

Nem is érzem jól magam, unatkozom, ha nincs velem útközben :)

Na igen, ez egy olyan beidegződés tud lenni, hogy az ember csak akkor veszi észre, ha hiányzik.

Múltkor valahol ebédeltünk, ahol nem volt kutya. Én meg automatikusan néztem körül, hogy ne jöjjön senki az asztal közelébe. :))

Akiteki, ez ismerős :D

Nyáron egy túra előtti estén vágta el a kutyám a lábát elég csúnyán, túra persze szóba sem jöhetett...de nem akartam itthon unatkozni, Argos-sal úgy sem tudtam volna mit kezdeni...így egy rövid séta után lekezeltem a sebet, bekötöttem a lábát és elmentem túrázni...nélküle, más kutyásokkal...elég üresnek és lehangoltnak éreztem magam, főleg, mert minden sziklánál, barlangnál, tónál az jutott eszembe, hogy ha itt volna, mit csinálna...