Nagyon sokat gondolok arra, hogy mi lesz velem, ha egyszer elveszítem a kutyámat. Ti is így vagytok vele?

Nekem is vannak ilyen gondolataim, minden egyes nap. Ráadásul 3 állatot nevelek. Röhej, de soha nem magam miatt aggódom, hogy mi lesz velem ha pl. elütnek aznap. csakis az érdekel, hogy róluk ki fog gondoskodni :(

Bizonyos szintig ez normális szerintem, hiszen felelősséget érzünk...másrészt ha túlzásba visszük, akkor nekik, magunknak is ártunk.

Én attól féltem, hogy meghalok, és azt fogja hinni a kutyim, hogy elhagytam őt. Vagy lebénulok, és nem tudom megsimogatni. (szálltam már ki totálkáros kocsiból épen)

Beteg lett, és el kellett altatnunk. 14 éves kaukázusi volt. Nagyon szerettem őt.

Nekem is..

Szinte naponta..Amikor simogatom ,akkor néha már könnyezik a szemem ,mert tényleg életem értelme:)

Nem vagyok magányos ,meg semmi, de a kutyád sosem tud megbántani vagy h csalódj benne.

Engem ért már pár csalódás,és olyankor a kutyám odabújik,nagyon jól tud esni:)

Ha egyszer nem lesz..én biztos hogy depressziós leszek:(

Igen-igen, azért tényleg nem egy klassz érzés, amikor ott fekszik előtted egy 10 éve nevelt kutya mozdulatlanul.

Végülis az én kutyám 2 hónapos, úgyhogy még annyira nem kell aggódnom. : )

"Engem ért már pár csalódás,és olyankor a kutyám odabújik,nagyon jól tud esni:) "

Nem hiába használják a kutyusokat terápiás célra,mert nagyon megérzik,az emeberek hangulatváltozását és jó hatással van minden emberre a kutya!Anno nálam is volt olyan,h elvoltam nagyon keseredve ültem a széken szomorúan,de nem sirtam,erre a kutyánk odajött hozzámm és a fejét az ölembe hajtotta,és szinte hozzám bújt:)Nagyon jó érzés volt és erőt adott!Csodálatos lények ezek a kutyusok!!!!:)

Én kutyával nőttem fel, most vagyok 19, és egy hét múlva elhozom életem első igazi, tényleg saját kutyusát.

Az első apám vadászkutyája volt, egy vizsla, úgy szeretett, mint a testvérét (vagy inkább a falkavazér kölykét xD), sosem bántott, mindig hozzámbújt, bármit megtehettem vele, 4 évvel volt nálam fiatalabb. Mikor elpusztult, nagyon-nagyon szomorú voltam, de ekkor már volt egy másik, fiatal németjuhászunk, akinek az élete viszont keserves volt, és nála még sokkal jobban ki voltam bukva, mert sokkal jobb életet érdemelt volna. Most van egy szálkás vizslánk, akit egyenesen imádok, rettentő okos és intelligens, ravasz fickó, de jó lelkű, és igazi egyéniség, imádom. Nála is elgondolkoztam már, hogy mi volna, ha elpusztulna, de mindig arra jutok, hogy neki eddig remek élete volt, szóval boldogan menne a kutyamennyországba. :) Csak hát nagyon-nagyon hiányozna... :(

Én kölyökkorukban rettegek az állatok halála miatt, a kicsiknek még nem volt lehetőségük igazán élni. A felnőtt kutyáimat szeretem és kényeztetem, de tudom, hogy egyszer eljön az idejük, ahogy nekem is, és ahogy ők is szomorkodnának, de elfogadnák egy idő után, hogy nem megyek haza, úgy én is el tudom.

A kölyök miatt nagyon izgulok, keverék kisfiú lesz, és jajajaj, nagyon aranyos! :D Úgy fogok rá vigyázni, mint a szemem fényére! ><