Mit tudok tenni, ha se szépen, se csúnyán nem megy? A kutyám teljesen 💩-ik a fejemre, én meg már feszülök az idegtől.

Most 7 éves, 5 éve van itt. Nagyon okos kutya, de szrik a fejemre, ha én mondok valamit. Szerencsére nem problémás más kutyákkal, persze van akit nem szeret, így ha éppen üres az elkerített parkszerű rész és kint van a cimbije, akkor elengedem, hogy tudjon mozogni. Sosem történt baj, mindig figyelek, és ha jön kutya a távolban, már pórázra rakom. Futtatóban nem tudom elengedni, az egyik kicsi és életveszélyes, a másikban pedig, ami nagyobb, egyrészt messzebb van, másrészt mérgezésben halt meg 2 kutya, tehát nagyon nem kívánok odamenni.

Az évek során tényleg minden volt már. Szóltam nyugodtam. Mondtam határozottan. Mondtam kiabálva és ordibálva is. Szóltam suttogva. Semmire nem, amikor én szólok. A cimbijének a gazdája szól, hogy jöjjön vissza, visszajön. Ha apum szól neki, hogy jöjjön vissza, visszajön. Ha egy ritkán látott kutyának a gazdija mondja neki, akkor is visszajön! De amikor én mondom, akkor soha nem jön vissza, legfeljebb néha, ha kedve van!

Most az előbb voltunk lent. Leállt legelni. Nagyon nem szeretem, magas a fű, errefelé pedig sok mérgezésről lehet olvasni. Szólok neki, hogy "fúj", leszrja. Ezt elismétlem ezerszer, el is húzom onnan, mint az évek során már megannyiszor. Nem érdekli. Ő lecövekel és eszik. Oké, csessze meg, elengedtem a pórázról és elindultam kidobni a teli zacsit. Vagy húsz méterrel odébb van. Odaszólok neki, hogy jöjjön. Felém se néz. Dobok neki labdát, amire azért szokott figyelni, de most az sem érdekli, oda se szagolt. Szólok még többször, egyre ingerültebben, és továbbra is semmi. Le se szrta volna, ha elmegyek haza. Egyébként kiválóan tudja, hogyan kell hazajutni, vagy legalábbis az épület elé, két perc távra voltunk. Ingerülten odamegyek, rárakom a pórázt, akkor sem érdekli. Elrángatom a magasan füves részből, az már nem tetszett neki, ment volna vissza.

Most ott tartok, hogy hazaértünk, le se mostam a mancsait, csak lebasztam a bejárati ajtó elé a nyakörvet és a pórázt, aztán bezárkóztam.

Én foglalkozok vele, tőlem kapja a vacsoráját, én viszem sétálni, velem alszik, a lábamnál, jutalmazom ha ügyes, ha jót csinál, és megszidom, ha rosszat, labdázunk, gondozom a szőrét, amit sokáig imád, mielőtt elviselésbe csap át. Jártunk trénerhez évekkel ezelőtt, neki gond nélkül megcsinált mindent, nekem semmit, állandóan izgága volt, ment volna bele a világba.

Borzalmasan elkeserít és a sírógörcs kerülget, hogy mindegy mit teszek, mennyire igyekszek, milyen idegállapotban vagyok (eleinte nem görcsöltem egyáltalán rá), mennyire és mivel jutalmazom és szidom, ő tojik a szavamra. Már úgy kelek reggel, hogy minden sétát visszafelé számolok, mennyi van még. Utálom a sétáinkat. Most éppen fent van az agyvizem, de egyébként imádom azt a bohócot, ellenben tényleg sírás kerülget, hogy velem szemben számára mindenki dominánsabb. De ha védeni kéne, ő lenne az első, aki elém áll.