Mit tegyek velünk? A kutya kedvetlen, én is az vagyok + lassan belül agybajos, apám meg szomorú, mert mi ketten azok vagyunk. (nagyon hosszú kifejtés) 18/l

Sziasztok!

Közel két hónapja fogadtuk örökbe apámmal életünk első kutyáját (2 éves, keverék, közepes testű), azután két héttel, miután kilenc év után hirtelen szívrohamban eltávozott tőlünk szeretett macskánk. Tudni kell, nálunk az állat amennyire lehet, teljes jogú családtag. Együtt aludtunk, együtt ettünk, ha szóltunk neki - nem csak kaja miatt -, jött. Apám volt mindig is a "játékos", akivel jókat lehet játszani, szórakozni, én meg a "védelmező anya típus", akitől a cirógatást, könnyed, jóleső simit kapta, és persze játékot, de apámmal tudott csak olyat, amikor hazaért, macska felugrik az ágyra, és várja, hogy apámmal - avagy a kezével - birkózzanak. Nagyon boldog macska volt.

Tehát ilyen az állat élete nálunk.

Aztán jött a kutya... Megjegyzem, azért kellett gyorsan, mert még szünet volt, és ami idő megmaradt, az a néhány hét, azt a kutyába fektettem bele.

Tisztában voltunk, hogy nem lesz könnyű. Az, hogy atomjaira szedte a papucsomat, az egyetlen nyári cipőmet, a pulcsimat, stb, nem érdekel. Nem örülök, de hát fel voltunk erre készülve. Én foglalkozok vele a legtöbbet. Reggel korán kelek, 6-7-ig vagy 7-7:40-50-ig séta. Hazajövök, 1 óra múlva, 15-kor séta, aztán este is 1 vagy több óra, plusz majdnem mindig megnézzük a futtatót, van e olyan kutya, aki súlycsoport és vevő a játékra, de sajnos általában vagy egy lélek sincs, vagy kiskutyák gyülekezete. Allergiás a csirkére, figyelünk erre, természetesen. Elmaradhatatlanok a finomságok a hentestől, de annyira nincs elkényeztetve, hogy nemsokára gurulni fog, úgy tömjük. Néhány hete járunk trénerezni, mert apám séta közben (övé a negyedik séta, amikor éjjel hazajön) összefutott egy sráccal, akiről kiderült tréner, és nevetségesen olcsón vállal minket, mert az a fő célja, hogy a kutyák és a gazdik legalább alap szinten "jól működjenek" együtt, és amíg nem teljes állásban végezheti, addig is élvezi, hogy kutyákkal foglalkozhat. Csak én viszem, apám nem, ő mindig dolgozik. A kutya engem már az első naptól, amikor hazahoztuk, azóta követ, apámat nem. De! - mert mindig van egy "de". Amikor én megjövök, jó esetben felemeli a fejét, amikor apám megjön, majd beleszalad a feje a plafonba, úgy kiugrik a bőréből, plusz csillogó szemek, csóváló farok. Én is szoktam játszani a kutyával, nem tartom katonai szigorban, hogy semmit nem szabad, csak nézz ki cukin, maradj csendben és a simi-simire add meg örökké a nyalifalit. Nem, nem, ilyenről szó sincs. Amikor azt mondja, nem, arra rosszabbik esetben másodjára hallgat. Nálam meg... katasztrófa. Egy pulcsim, már kb 6 felé szakadva, mert hirtelen a semmiből rájön az ugrálhatnék, mire csinálom amit a tréner mondott, ami nála és apámnál be is vált, nálam nem, és ő játéknak fogja fel, nem vérzik a szeme amikor csinálja, de nekem roh*dtul nem az. A karom tele karmolásokkal és horzsolásokkal ezek miatt, és mondhatjuk még örülhetek, hogy a pulcsi ott van. Ma nem voltam rajtam, csak egy kötött(szerű...) póló, azzal is elkezdte. Az elején gyorsan visszatettem magam pozitív állapotba, hogy oké, ez volt, túllépek rajta, folytassuk. De már nem bírom! Tegnap, miután már megint kezdte az esti sétánál, és a nyakánál fogva a földre szorítottam, hogy nyugszik (nem erőből, nem fájt neki, de az ahogy ott tartottam), elbőgtem magam, pedig ahhoz én sírjak, az is kevés, hogy egy medicin labda a fejemhez vágódik. Úgy érzem, lassan de majdnem biztosan kezdem megutálni. Mintha nem lennénk egymással kompatibilisek, és nem az enyém, nem apámmal közös, hanem csak apám kutyája lenne, mert érte rajong, értem nem. Nem tartom magam az állatoknál felelőtlen embernek. Visszavinni a menhelyre biztos nem viszem, nem hagyom, hogy megint ketrecbe legyen zárva, és akármilyen mérges vagyok rá, és amikor halkan, szinte némán mondok neki, hogy hagyja abba (az már a hajszál vége), akkor sem változik az a tény, hogy amíg hivatalosan és nem hivatalosan a családunk tagja, az én kutyám és felelősségem, addig anyatigtisként védelmezném meg a legvadabb kutyától és veszélytől is, ha olyan helyzetbe kerülne/kerülnénk. Csak már ezt lelkileg nem bírom, hogy mindegy mit teszek, mennyit foglalkozok vele. A lelkesedésem és pozitív átkapcsolásom is egyre gyengébb. Elfáradtam. Nem az van, hogy "mi" vagyunk, ketten együtt, egy csapat, hanem ő és én, én a póráz végén, ő az elején, aztán megyünk. Nem mellesleg okos kutya. Szerencsére már szobatiszta, hetek kellettek, de megoldottuk, egy kis balesetet leszámítva nem rágja szét a bútorainkat, nem tör-zúz a lakásban, míg nem vagyunk itthon. Csak ez a kettőnk közötti dolog az, ami romboló, de nagyon. Apám is észrevette, hogy a kutya kedvetlenebb, az ő sétája közben is, nálam is látja, hogy az vagyok, és az idegszálaim szárítókötélként vannak megfeszítve.

Mit tudok tenni? Vagy az idő változtat majd ezen, csak türelem és még sok tréning és gyakorlás? :/

Köszönöm és elnézést azoktól, akik vették a fáradtságot és elolvasták!