Miért ilyen elfogadott az altatás?

Ezért írják, hogy csőlátású vagy.

azokat a kutyákat szokták altatni, az orvos is annak javasolja, amelyiknek REMÉNYTELEN az állapota.

És tudni lehet, hogy NEM ÉPÜL FEL soha többé, BIZTOSAN NEM LESZ már egészséges.

Érted már???

Azért vannak állatorvosok, hogy a BETEG kutyákat meggyógyítsák. Nem azért, hogy elaltassák őket. De van olyan eset, amikor menthetetlen, illetve a "reménysugár" sokkal kockázatosabb, és fájdalmasabb.

Ekkor igenis az altatás a legnagyobb ajándék, amit adhatsz a szeretett állatodnak.

De sajnos te kizárólag a saját kutyádból indulsz ki, és el sem tudod képzelni, hogy vannak más esetek is.

Ha kinéznél a szemellenző mögül, látnád, hogy a világ nem fekete és fehér...

Nem olvastam el a korábbi hozzászólásokat, csak a kiírt kérdés alapján felelek. Azt gondolom, neked még nem volt életedben olyan beteg állatod, akit el kellett volna altattatnod.

Nekem volt kettő, mindkettő lebénult élete végére, csak a koruk volt más. Az egyik 3 nap híján 14,5 éves volt, öregkori gerincmeszesedés miatt bénult le a 2000-es évek elején, amikor még nem is hallottunk itthon kutyakocsiról. Egy műtét esélyeivel nem kecsegtettek, én voltam a hátsó lába élete végéig, házi hevederben vittem le dolgát végezni, szaglászni kicsit az első emeletről. Végül valamiféle agyi rohama lett, amiből háromnegyed órán át nem jött ki, amikor elengedtük. A másik csak 9,5 éves volt, degeneratív myelopátia (örökletes betegség) miatt bénult le a hátsó része fokozatosan, a folyamat végén 8 hónapon át kutyakocsizott. Az utolsó három hétben elkezdtek erős fájdalmai lenni. Előbb gerinc fájdalomnak gondoltuk. Megtanultam neki injekcióban beadni a fájdalomcsillapítót, mert a gyomra nem bírta. Majd az utolsó éjszakáján nagyon rosszul lett, kapkodta a levegőt, másnap az orvosnál kiderült, hogy folyadék van a mellkasában, ami a két héttel korábbi ultrahangos vizsgálatnál még nem volt ott. Leszívták, hátha jobban lesz, és elvittek belőle mintát vizsgálatra. Nem lett jobban, sőt, mire hazavittük, még rosszabbul volt, őt is el kellett engedni. Nála az volt borzasztó, hogy ellenben az előző kutyámmal, ő magánál volt, de olyan gyenge, hogy szinte már a sima altató injekció (mert kettőt kapnak, az első csak úgy altat, mint műtétnél) után is alig lélegzett. Miután elment, hónapok óta először tűnt békésnek a pofája. Úgy éreztem, hogy megöltem? Igen. Voltak kétségeim? Persze. Másnap reggel az állatorvos felhívott, hogy daganatos volt, de addigra már tudtam, mert hamvasztattuk, és aki állatokat hamvaszt, az megnézte menet közben többször, a daganatos betegségeknek vannak olyankor jelei. Talán pár nappal lehetett volna hosszabb az élete, teli szenvedéssel.

És tudod, az első kutyámnál túl sokáig vártam, de a másodiknál már nem. Az ember látja, tudja, mikor kell, bár ezt is meg kell tanulni olykor. Sajnos, bármennyire szeretnénk, nincs mindenre megoldás. Ha egyszer lesz egy állatod, és a végsőn tovább is húzod az életét, a szenvedését - ezt tettem én az elsőnél, mentségemre szolgáljon, hogy még csak kamasz voltam - akkor nagyon is megérted utólag, hogy mit tettél vagy nem tettél helyesen. És baromira NEM egyszerű "megoldás"! Gőzöd sincs, hogy ha ilyeneket írsz, az mekkora rúgás azokba, akik kénytelenek voltak ezt megtenni, és a legtöbb állattartó előbb vagy utóbb rákényszerül. Csak nagyon kevés állatunk távozik békésen magától.

Egyébként ha érdekel a téma, akkor beszélgess olyan emberekkel is, akik krónikus fájdalommal élnek. Akkor fogalmat kapsz róla, hogy mit él át némelyik állatunk. Persze, vannak fájdalomcsillapítók, de azok is csődöt mondanak egy idő után. A nagymamám fájdalmak között ment el, pedig az egyetlen dolog, ami miatt az utolsó előtti napján rábeszéltük, hogy kórházba menjen, a remény volt, hogy ott legalább a fájdalmát is csillapítják. Elvileg kapott gyógyszert, gyakorlatban az utolsó beszélgetésünkkor is alig mondott többet, mint hogy mennyire fáj neki, mindenhol. :( A nagybátyámnak krónikus betegsége volt fiatal korától kezdve, aminek következtében volt szívmegnagyobbodása, meg a tüdeje egy része összeesett, sokszor kapkodott a levegőért, és nagyon szenvedett tőle. Sokszor mondta, hogy már szeretné, ha vége lenne.

Én is felteszek neked egy kérdést: meddig bírod elnézni, hogy a szeretett állatod szenved? Hetekig, a gyógyulás reményében? Hónapokig? Évekig? Mennyi időnek kell eltelnie, hogy rájöjj és elhidd, hogy nem fog csodás módon meggyógyulni, hogy a diagnózis nem volt rossz, az orvos nem tévedett? Hogy elhidd saját magadnak is, hogy számára nincs már tovább élhető, élvezhető élet?

Olyan könnyű elítélni valakit olyan helyzetben, amiben te magad nem voltál. :(

Tényleg van, hogy "korán" altatnak. Pl. menhelyeknél meg is lehet érteni, mert nincs kapacitásuk minden kutyáért a végsőkig küzdeni, mikor annyi más egészséges segítségre szoruló kutya van. Az sem lenne igazságos, ha egy idős, beteg, szenvedő kutyára milliókat költenek, miközben egészséges kutyákat minden nap elaltatnak a sintértelepeken, mert senkinek sem kellenek. Kölyköket is, akik előtt ott állt volna még az egész élet.

A legtöbb állatorvost sem lehet elítélni, az ő kezük is meg van kötve sokszor. Ha a gazda a gyógyíttatás költségeit nem tudja vagy nem akarja vállalni, akkor nem marad más, mint az altatás. De úgy gondolom, hogy az orvosok többsége nem is altat el egészséges, nem szenvedő állatot. Sajnos vannak kivételek- lásd: gyepmesteri telepeken.

Az állat-ember esetét azért nem lehet összehasonlítani, mert a jogban az állat csak tulajdontárgyként szerepel, nem pedig személyként. Így jogai se nagyon vannak. És minden esetben a tulajdonos rendelkezhet róla. Ez szomorú szerintem is, de ezek a tények.

Sok esetben viszont abszolút szükséges az altatás, mert van olyan, hogy már nincs kiút, nincs remény. És nem azért, mert valaki sajnálta rá a pénzt, vagy túl könnyen feladta. Se állatnak, se embernek nem jó már az, ha minden egyes nap komoly fájdalmak között kell élnie, nem csinálhatja már a dolgokat, amiket szeret, 10 féle tablettát, fájdalomcsillapítót szed, de még úgyis rosszul van, lefogy, legyengül, de még mindig nem tud békére lelni, csak a szenvedés marad.

De amúgy szerintem én kimaxoltam az általad leírt "ideális gazda" fogalmát.

3 éve küzdök a beteg kutyám életéért, aki már a kezdetekben is majdnem altatva lett, mielőtt én a szárnyaim alá vettem volna. Azóta gondozom őt, és míg eleinte úgy tűnt, tele van élni akarással, vidámsággal, az utóbbi hónapokban egyre súlyosabbak lettek a betegségei, és most már odáig fajult, hogy tartós, mindennapos fájdalmai vannak. Étvágya alig van, sétálni sincs sok kedve, küzdeni kell vele mindig, hogy a gyógyszereit megegye. Gyógyíthatatlan beteg. Százezreket költöttem már rá, és költök még most is, de hiába. Nem sajnálom rá a pénzt, de mégsem tudok rajta segíteni. Nem sajnálom rá az időt, energiát, küzdelmet, egyetem és munka mellett, teljesen kikészült idegrendszerrel, még mindig az az első, és legfontosabb számomra, hogy neki mindent megadjak. Mégsem elég.

Van az a pont, amikor már hagyni kéne elmenni. Mi ott vagyunk most. Az állatorvosunk már áprilisban altatni akarta- és nem azért, mert lusta volt megoldást keresni, gyógyítani őt; ő az, aki a végletekig is el szokott menni, amíg csak lehet. De nem fogadtam meg a tanácsát, nem engedtem altatni áprilisban, pedig már akkor is elég rosszul volt. Azt mondtam neki, egy kicsit még próbálkozni szeretnék.

Találtunk egy specialistát, tőle új gyógyszereket kaptunk, amik eleinte használtak, kicsit jobb lett tőle az állapota, de igazán jól azoktól sem érezte magát. Mintha lejtőn haladtunk volna lefelé, azóta is csak egyre rosszabb. Egy beteg szervezet egyre jobban elhasználódik, egyre több minden romlik el benne. Áprilisban még "kicsit próbálkozni" szerettem volna. Most meg már augusztus van, és még mindig ugyanott vagyunk: majdhogynem megrekedt ebben az állapotban, javulás nincs, romlás viszont lassan, de megfigyelhető. És nincs jól. Már 4 hónapja sem volt. De még most is életben tartom őt. De felmerül a kérdés, hogy van-e még értelme így? Melyikünknek jobb attól, hogy még plusz 1-2 napot/hetet/hónapot élhet le így? Neki nyilván nem jó, hogy szenvednie kell. Nekem sem, hogy így látom őt. Bár az élet ajándék, de a fájdalmak közötti létezés nem az. Viszont emocionálisan ragaszkodom hozzá, és a végsőkig harcolok érte. Szerinted ettől lennék jó gazdi? Hogy nem sajnálok rá se pénzt, se energiát, és az utolsó percekig, amíg lehetséges, életben tartom? Akkor is, ha ő nem ezt akarja? Bár beszélni nem tud, nem tudja elmondani, amit érez, de ha a szemébe nézek, látom a fájdalmat a tekintetében, ami azt mondja, "elfáradtam", "kérlek, hagyj elmenni".

És én mégsem tudom megtenni. Miért? Van-e ennél nagyobb önzőség, mikor valakit magadhoz láncolsz, csak azért mert szereted, és ott tartod akkor is, ha ő már nem érzi ott jól magát? Mikor már indulna az útjára, de te visszatartod, nem engeded? Hogy maradjon még egy kicsit? Miért? Hogy még 1 napot élhessen? Mert a következő nap valamivel jobb lesz, mint az előző volt?

Ez egy ördögi kör. Sosem lesz így vége. Én, bár racionálisan tudom, mi lenne a helyes döntés, egyszerűen képtelen vagyok rá, még mindig. Pedig gondolok rá, minden egyes nap. De az elhatározás még mindig nem született meg bennem. Arra vágyom, hogy a maga módján mehessen el, hátha egyszer csak majd elalszik. Csak kérdés, hogy addig még mennyit kell szenvednie, amíg eljön az a nap. Mert lehet hogy holnap lesz, de az is lehet, hogy hónapok múlva. A legrosszabb ez a kiszámíthatatlanság. Ha tudnám, hogy még hónapokig is eltarthat ez az állapot, és addig elhúzódhat a szenvedése, akkor biztos nem hezitálnék sokáig az altatással. Ha viszont tudnám, hogy már csak napok kérdése, akkor hagynám a maga útján elmenni.

Félek, hogy altatni kell majd. Félek, hogy hiába várom, hogy elaludjon a maga módján.

2 macskám volt, mindkettőt altatni kellett. Pedig náluk is a végsőkig elmentem. Ott is abban bíztam, nem kell majd altatni őket, hanem elalszanak maguktól. De sajnos nem így lett. Már szemernyi erejük sem volt, de még akkor is éltek. Éltek, és szenvedtek. A szervezet egyszerűen annyira szívós, hogy súlyos károsodásokat, elváltozásokat is kibír, túlél. Életben tart. Nem adja fel könnyen. Még akkor sem, ha már a test gazdája nagyon rosszul érzi magát a bőrében.

A szív nem szűnik meg csak úgy dobogni. Még akkor is ver, mikor már minden más szerved tönkrement, és minden nagyon fáj. Erre az esetekre találták ki az eutanáziát, vagyis az altatást. Nevezhetjük méregnek is, de aki látott már ilyen beavatkozást, az tudja, hogy ez a legbékésebb dolog, ami történhet egy szenvedő élőlénnyel az utolsó perceiben. Először álomba szenderül, és utána, mikor már mélyalvásban semmit nem érez, akkor állítják meg vele a szívét. Kívülről fájdalommentesnek látszik. Belülről? Ezt még ha nem is tudod biztosan, csak gondolj bele: egy régóta, folyamatosan szenvedő élőlénynek nem érne meg még pár másodpercnyi szenvedést/fájdalmat az, hogy utána örökre békére lelhessen, nyugalomban legyen, és soha többé ne fájjon neki semmi?

#8

Azért egy 15 éves kutyát, aki áttétes daganatos, ami miatt kemoterápiára is szüksége lett volna, kitenni egy műtét és kezeléssorozatnak, amit nagy eséllyel nem él túl, nagyon nem az állatszeretetről tesz tanúbizonyságot.

Ez a kutya NEM gyógyult volna meg, hanem a hátralévő kis életét szenvedéssel kellett volna leélnie. Egy éves Német juhász már nagyon öreg. Kapott még fél évet, amit boldogan élhetett le.

Az állatorvos, amikor megmondták a döntésüket, azt mondta, hogy jó döntést hoztak.

Borzasztó csőlátású vagy. Hidd el, nagyon sok ember, ha megtehetné, az eutanázia mellett döntene, ami egyébként számos országban működik.