Mennyire életszerű vagy "normális", hogy valaki szereti az állatokat, de az elvesztésük miatt inkább nem vállalja be?

Én pl tuti nem fogok másik macskát venni. Sziámim van, össze vagyunk tapadva. Mindenkitől jobban szeretem. Ha majd meghal, tuti mély depresszióba esek. Nem fogom sosem elfelejteni és nem tudnék más cicát ennyire szeretni se.

Mindig hozzá hasonlítanám az újat.

Az új elvesztése is fájdalmas lenne, ha kötődnék hozzá fele ennyire is.

"valaki szereti az állatokat, de az elvesztésük miatt inkább nem vállalja be?"

Mit? Az otthoni tartásukat?

Én olyan körülmények közt élek, hogy nincs rá módom. Ettől függetlenül szeretem az állatokat. Volt egy korszakom, amikor volt annyi pénzem, hogy rendszeresen segítettem egy menhelyet egy adott összeggel. Néha besegítettem a menhely munkatársainak is. Aztán volt egy mogorva nagytestű kutya, aki elfogadott engem. Őt, amíg haza nem vitte valaki, hetente kétszer megsétáltattam. A menhely dolgozóival nem volt hajlandó sétálni menni. Csak velem. De nem szaporítom a szót. Arra akartam kilyukadni, hogy az állatszeretet kiélésének tucatnyi más módja is lehet. Nem csak az, hogy otthon tartasz egy állatot.

Röviden:

Van a gyászfolyamat, ami egyszer lezárul: így idővel az átélt élmények ellensúlyozzák a gyászt..

Én úgy gondolom, hogy sokkal nagyobb veszteség kihagyni az "együttélést" mintsem egyszer átélni a gyászt..

Nos, nekem cicám volt, betegség miatt került altatásra mindössze 4 évesen. A szemünk fénye volt, imádtuk, babusgattuk, legjobb orvosi ellátás, legjobb táp. Jobban élt, mint mi. Pedig nem is terveztük, csak kiskorában idecsapódott. Nagyon megviselt a betegsége és végül a nehéz döntes, hogy el kell engedni. Aztán a hónapokon át tartó gyász. Nem is akarunk új állatot, annyira megviselt minket, hogy eldöntöttük, többé nem megyünk át ezen akkor se, ha amúgy szép hosszú élete lenne, stb.

"Ilyenkor jön a mérlegelés, hogy egy állat által átélt élmények összessége ellensúlyozza-e a végén átélendő gyászt vagy sem."

Azt mondom igen. Ennek ellenére soha nem bántam meg, hogy abban a kis időben volt nekünk, mert annyi örömet okozott.

"Illetve, hogy a gyász jobban lehúzza-e az embert, mint amennyire felelemelő élményeket adott az állatka az életében?"

Eleinte igen. Most is elpityeredek, ha eszembe jut, sokáig ostoroztam magam, hogy mit kellett volna máshogy csinálni, talán ha ahhoz az orvoshoz viszem elejétől fogva, akihez a végén is, jobban tudott volna segíteni, vagy se, stb.

De mostmár inkább azokra a pillanatokra gondolok, ami örömet okozott. Megvoltak a maga kis hülyeségei meg a szokásai, rutinja, amit felemlegetünk néha, hogy most ezt vagy azt csinálná.

Volt kutyám, éreztem amikor leállt a szive amikor a doki elaltatta, évekig nem akartam másikat, aztán mégis lett. Őt is a kezemben tartottam amikor elment.

Az egyik 13 a másik 11 évig volt a család része.

Köszönöm, de nekem ennyi elég volt.