Ti azonnal kotodtetek az allatotokhoz?

A mostani első kutyámat kb két hónapig utáltam, egy kanál vízben meg tudtam volna fojtani.

Előtte halt meg két héttel a macskám, aki 9 évig volt velünk. De nekem kellett állat, így jött kutya. Alapból nekem idő kell a kötődésig. Ezt nehezítette az, hogy az új kutya nagyon aktív volt. Állandóan ugrált, a pulcsimat rövid időn belül nyolc felé szaggatta (amikor rajtam volt), két garnitúrát tönkretett itthon, három cipőmet, két felsőmet, a saját kutyaágyát, stb... ami a trénernek sikerült, hogy abbahagyta az ugrálást, nálam nem jött be, csinálta tovább. Utáltam, megkeserítette az életemet.

Ja és amúgy imádott/imád engem a kutya, mindig véd engem, de amikor még egyedül volt és megjöttem, a fejét nem emelte fel, ellenben megjött apám, nem lehetett leállítani az ugrálásról az ajtó előtt, annyira örült.

Aztán jött a másik kutyánk, a volt bántalmazott, depressziós... onnantól kezdve, hogy ketten vannak, az első kutya hirtelen izgatottan várt az ajtó előtt és sokkal jobb lett a helyzet. Igaz, jót nem tanultak egymástól, de hát ezen dolgozunk. ^^'

Lényeg, hogy kellett az idő. Én vagyok velük a legtöbbet. Ez kb olyan, hogy a gyerek is azon a szülőn köszörüli a nyelvét, aki neveli. Itt apám a másik szülő, akihez a gyerek csak simiért és játékért jár, én meg a gonosz boszorka.

Most már szeretem, de abban a két hónapban idegbeteg voltam. Első kutya olyannyira nem maradt nyugton lefárasztás után sem, hogy amikor aludtam, ki akarta ráncigálni alólam a párnát, hogy rágcsálja.