Tudtok írni utazással kapcsolatos (a pontból b pontba eljutás alatti) vicces, kellemetlen, emlékezetes történeteket?

bejártam Európát...mindig eltévedtem,mikor emberekkel kellett találkoznom X helyen:D

=mindig késésben voltam

Előre is bocsi, ha hosszú lesz, csak jobban szeretem történetként, szebben fogalmazva elmesélni, mint nyersen.

Görögbe mentünk kocsival, és én nem tudom, hogy csináltuk, de már kb 19 órája úton voltunk, és még mindig volt hátra. Szóval 19 órán keresztül csak kevés megszakításokkal folyamatosan csak az autóban ültem, fájt mindenem, megsültem a farmerban és vékony pulcsiban (ami alatt csak egy melltartó volt), álmos voltam, de mégsem tudtam aludni, unatkoztam, minél hamarabb oda akartam már érni a szállásra, hogy aztán mehessek úszni a tengerbe, és már nagyon elegem volt Szerbiából, amit akkor ugyan már hátrahagytunk, de több, mint fél napot töltöttünk ott, pedig nem is nagyon álltunk meg. Szóval minden bajom volt, alig vártam már, hogy megérkezzünk. Apum szerint már csak egy óra volt hátra a kikötőig, fél óra komp, majd megintcsak egy óra a szigeten. Ekkor úgy megörültem, hogy "Úristen, el sem hiszem, hogy mindjárt véget ér ez a hosszú, unalmas út, már csak 2,5 óra a célig". Amúgy szeretek kocsival utazni, megvan annak is a hangulata, de akkor már tényleg elegem volt belőle. Akkor sikerült bealudnom egy tíz percre, viszont nem akartam elhinni, hogy mire ébredtem... Apum és anyum tolják a kocsit. Merthogy lerobbantunk. Épp egy fizetős kapunál, így a görögök segítettek hívni egy autómentőt, aki úgy nézett ki, mint Luis Enrique. Ám Lucho utánzat csak egy 5-10 percet vitt minket, aztán lerakott az autópálya egyik kis pihenő részénél, ahol konkrétan semmi nem volt, csak egy WC. Egy rövid sáv, ahova beparkolnak az autósok, és egy WC. Az, hogy azt végül hogy oldottuk meg, hogy másnap elvigyék a kocsit egy biztonságos helyre, az egy unalamas és nem fontos rész. A lényeg, hogy egy ismerősünk is ott volt épp nyaralni, így megbeszéltük, hogy kijönnek elénk a saját kocsijukkal és elvisznek minket. Csakhogy aznap már nem járt több komp, másnap meg csak 10-kor indult az első, amit egyébként sikeresen lekéstek, így csak a 11-essel tudtak jönni, 12 körül értek ki hozzánk. Így már... kerek 38 órát töltöttünk úton (plusz még az az idő, amíg ők odavittek a szállásra). Nem szeretném nagyon részletezni, de szerintem azt mondanom sem kell, hogy az éjszaka milyen lassan telt el. Az autó kényelmetlen volt, egy darab pokróccal megfagytam, a fölöttünk lévő lámpaoszlop pont belevilágított a szemembe, az autópályán elhaladó autók, illetve az egymást váltó néhány órát pihenő kamionosok miatt aludni sem tudtam. De aztán valahogy csak eltelt az éjszaka, és már 8 körül mind a hárman fent voltunk, és éppen megdöntöttük az unatkozás világrekordját.

Aztán felálltam, és körülnéztem. Egy nagyon hosszú út, melynek másik oldalán végeláthatatlan hegyek. Ahol mi voltunk, egy WC, egy árok, egy átszakított kerítés, mögötte egy hepehupás egysávos út, a mögött pedig mindenféle ültetvények, leginkább szőlő, és paradicsom. Majd pedig azok mögött a változatosság kedvéért hegyek. Igazából már egész régóta hallottam egy hangot, de azt hittem, csak bediliztem unalmamban, és csak képzelődök. Pedig nem. Olyan volt, mintha egy bácsi énekelt volna valamit görögül. Mindenesetre nem foglalkoztam vele, csak nézelődtem tovább. Ekkor megpillantottam valamit, ami nem is tudom, hogy kerülhette el eddig a figyelmemet. Nem volt nagy, ám annál inkább feltűnő. Valahol az ültetvények és a hegyek között megbújt egy kis falu. Mint egy lakatlanszigeten rekedt matróz, úgy kiabáltam anyumnak, hogy "Megmenekültünk!". Na jó, ez nem teljesen igaz, nem kiabáltam, és nem egészen ezt mondtam, de így jobban hangzott. Lényeg a lényeg, apum ottmaradt a kocsival, míg én és anyum átmásztunk a kerítsen a lyukon, majd a szőlők mellett elindultunk a falu irányába. Közben a kis úton elhaladt mellettünk egy középkorú férfi egy robogón, aki amint mellénk ért, megállt és elkezdett valamit görögül magyarázni. Mondtuk neki, hogy angolul beszéljen, de nem értette, így csak folytatta görögül. Anyum szerint el akart vinni minket a faluba, szerintem meg azt mondta, hogy ne sétáljunk a szőlők között. Hát, azt sosem fogjuk megtudni, hogy mi is volt az eredeti szándéka, mert miután rájött, hogy nem beszélünk görögül, elhajtott. Amint egyre közeledtünk a faluhoz, egyre hangosabbá vált az ének. Viszont amint beléptünk a falu területére, semmi mást nem hallottunk, és nem is láttunk. Tiszta horrorisztikus volt, mintha egy elhagyatott falu lenne, ahol csak egy ismeretlen forrásból érkező hangot hall az ember, ami egyre csak erősödik, minél közelebb kerülsz. Rögtön a falu határánál volt egy egykoron benzinkútként üzemelő kis hely, ami le volt zárva, koszos is volt, senki nem volt ott. A redőnyök mindenhol le voltak húzva, egy árva lelket nem láttunk sehol sem. Ahogy elmentünk egy villanypózna alatt, hirtelen felrepültek a galambok (mondjuk hatásosabb lett volna, ha varjak lettek volna). Egyszer csak kutyaugatás csapta meg a fülünket. Viszont se kutyát, se embert nem láttunk továbbra sem. Ez is tisztára olyan volt, mint egy horrorfilmben, amikor az emberek valami súlyos dolog miatt elhagyják a várost, de felveszik a kutyaugatást, hogy ha valaki arra téved, azt higgye, hogy laknak ott. De amikor az utazó megtalálja a magnót, akkor jön rá az egészre. Befordultunk még egy pár utcán, de embert továbbra sem láttunk. Aztán valahogy megérkeztünk a falu főterére. Volt ott egy templom, itt lehetett a leghangosabban hallani az éneket, szóval az valószínűleg onnan jött. Azzal szemben volt egy park... üres volt. Viszont... viszont a templom mellett (milyen jó helyet találtak neki) volt egy kocsma, ami tele volt emberrel. Aha, szóval ide tűnik el az összes lakó hétköznap délelőtt. Miután sikerült megértetnünk magunkat a kocsmában, ahol a pultosnő nem tudta, hogy mit jelent angolul a milk, és végül egy 16 körüli fiú segítette ki, illetve miután egy bácsi arról kérdezgetett (görögül), hogy honnan jöttünk, hová megyünk, majd tisztáztuk, hogy Budapest nem Szerbiában van, körülnéztünk a faluban. Ami tényleg nagyon szép volt, és még emberekkel is találkoztunk. No meg úton szabadon mászkáló kecskékkel is. Ja, és rengeteg cicával is. Emlékszem, a falu félig egy hegyre épült, mert minél előrébb mentünk, annál meredekebbek lettek az utak, míg végül felértünk a falu csúcsára, ahonnan le lehetett nézni egy völgybe, ahol elszórtan volt néhány házikó, majd a túloldalon folytatódott tovább a hegy, ami ott már magasabbra emelkedett a falunál.

Összességében véve én azt mondom, megérte lerobbanni. Nyilván apám nem így gondolja, hiszen neki ki kellett fizetnie a szállítást és a javítást is, de én utólag nem bántam meg, hogy így alakult. Ott és akkor nagyon de nagyon untam a várakozást, és a véget nem érő betonutakat, de így utólag visszagondolva életem egyik legszebb napja volt, a legkedvesebb emlékkel. Lehetséges, hogy az idő szépítette meg az emlékeket, de én mostmár határozottan örülök neki, hogy így történt, és nem maradt ki az életemből ez.

(Csak zárójelben megjegyzem, ha esetleg valakit érdekelne, akkor egy 16 éves lány voltam, most 17 vagyok, a lány nem változott.)