Közeledik a szülinapom. Miért van az, hogy várom, de mégis szomorú vagyok? Szülinapomon még sírni is szoktam, mintha valami rosszul esne, valahogy fáj a lelkem.

Bocsánat, ha ezt mondom, de lehet, hogy nem is szereted igazán a születésnapodat.

Én pl. gyűlölöm, gyakran eltitkolom, hogy mikor, melyik hónapban és napon születtem. Csak az évszámra vagyok büszke. Amikor kérdezgetik, hogy mit szeretnék a szülinapomra, azt felelem, hogy semmit vagy, hogy: "nem érdekel a születésnapom" meg ez: "elfelejtettem".

Talán azért utálom ennyire, mert szívesebben lettem volna fiú, nem pedig lány. Kicsi korom óta fiúsan viselkedek.

A ránk váró öregedés, elmúlás gondolata az ami ilyenkor megrémisztheti az embert. Én gyermek, illetve fiatal lánykoromban mindig idősebb szerettem volna lenni. Alig vártam, hogy betöltsem a korokat. 17 éves koromban jött egy furcsa gondolat, hogy milyen szörnyű érzés ahogy én öregszem, a szüleim is velem együtt öregednek és borzasztó lesz megélni elveszíteni őket....

Manapság pedig 40 évesen úgy érzem, hogy a gyerekeim és a velük korabeli ifjúság az ami a saját magam öregedésének érzését kelti fel bennem. Érdekes mert legbelül még ugyan annak a fiatal lánynak érzem magamat, viszont kívülről szemlélődve egészen más a helyzet: az öregedési folyamat elkezdődött ... a szervezetemben, a külső jegyekben és még sorolhatnám...

Mindezek ellenére nem vagyok szomorú emiatt. Nincs más választásom mint elfogadni, hogy öregszem. Nem szeretnék továbbra sem különböző praktikákat :

úgy mint öltözködés, szépészeti beavatkozások, viselkedés megváltoztatása életembe bele vinni. Nem szeretnék a 20-on éves korosztályhoz hasonlítani.

Ezért sem érzem azt, hogy problémát jelentene számomra a születésnapok megélése. Sőt! A rám váró betegségektől, magától az elmúlástól sem félek. Abban viszont erősen reménykedem, hogy majd az unokáimat láthatom... és ekkor már igazán nem fog számítani, hogy 60 vagy 70 vagy éppen 90 éves leszek...